Gátakon áthömpölygő életfolyam

Ada mesél. Ada huszonéves nő, aki három éve Londonban él, de a nyárra visszatér szülővárosába, Katalóniába. Tekintetét a korábban maga mögött hagyott világra fordítja: a nagy holdat, a hullócsillagokat, a traktorokat és a barackot, a körülötte nyüzsgő állatokat szemléli. Azt a világot, amely sokkal gazdagabb a nyugatinál, de tele van erőszakkal és halállal. Megosztja a történeteit, a szépeket és a tragikusakat egyaránt. A család elásott titkait: szülei válását, egy könnyed románc emlékeit, a múlt darabkáit hosszú láncba fűzi, hogy aztán összeálljon valami, ami messze van a linearitástól, de közel ahhoz a gazdagsághoz, amelyet a nyugati ember már nem igazán ismer. A szöveg rövid fejezetekre tagolódik, és minden jelenet önállóan is megáll a lábán, a végén pedig olyan egésszé állnak össze, amelyben már nem igazán lehet szétszálazni a különféle gondolati dimenziókat.​

Solà prózájának fotnos motívuma a véletlenszerűség és az ösztön, történetei csak lazán kapcsolódnak egymáshoz. Éppen úgy, ahogy az emlékezetünkben követik egymást múltunk történései. Kiírja magából, ami épp jön, és ezekből az emlékmorzsákból, bár látszólag kontextus nélkül folynak egymásba, végül gazdag öszesség lesz. A történetek több pillanatot rögzítenek, láttatnak egyszerre, és végül olyan narratíva áll össze belőlük, amelyben a tér- és időhálózatok szövevénye már sokkal inkább csak átérezhető, mint elmondható. Ada hangja egyszerre szelíd, töprengő és bölcs: a 21. századi vidéki élet lassúságáról elmélkedik, és a történetmesélés hatalmával élve rögzíteni próbálja az elveszített, paradicsominak érzett világ buja gazdagságát. A regényt a történetmesélés belső kényszere, a megosztani vágyás hozza létre. Solà láthatóvá tenné a láthatatlant, megmutatná az ismeretlent.

A Gátak történetekkel gazdagon átszőtt hellyel ismerteti meg az olvasót. Olyan világgal, ami hol megpihenteti, hol pedig elborzasztja a lelkünket. Olyan univerzumba, amihez csak úgy tudunk közel kerülni, ha lebontjuk a bennünk levő gátakat, ha képesek vagyunk megnyitni az elménket. Az ábrázolt világ csaknem hozzáférhetetlen, megismerhetetlen számunkra, a szöveg mégis vágyat ébreszt, hogy belépjünk ebbe a valóságba, ami önmagunk megismeréséhez is közelebb visz. Azzal, hogy ráébreszt: a magunk igazsága nem az egyetlen igazság. A könyvet olvasva azonban végig az volt az érzésem, hogy a szerző szándéka nem elsősorban ez, hanem maga a mesélés. Solà élvez minden egyes leírt mondatot, a könyvet a szöveg megszületésének gyönyöre hatja át.

Ez a mű Solà első regénye volt (és a második, ami magyarul megjelent tőle), és írástechnikai szempontból bámulatos. Nagyon élvezetes a a polifónikus szövegben való labirintusszerű bolyongás, az egyenes előrehaladás felszámolása. Solà prózáját közvetlen, kevéssé kidolgozott, lazán strukturált elbeszélésmód jellemzi. A történetszálak közötti kapcsolatok lötyögnek, esetlegesnek tűnnek, a könnyedén összecsomózott fonalakból végül mégis sokkal izgalmasabb háló alakul ki, mint amilyet lineáris történetmeséléssel elő lehetne állítani. Ez az elbeszélői technika a régi idők történetmesélését idézi, amikor a tűz körül ülve még szabad asszociációkat osztottunk meg egymással. Amikor az egyik történetszálból véletlenszerűen nőtt ki egy másik, majd egy harmadik, amelyek végül mégis egységet alkottak.

A regény a poszthumanista filozófia alapján is értelmezhető, mivel cselekvői nemcsak emberek, hanem állatok és természeti elemek is, amelyek személyiséggel rendelkeznek, és történetük van. A szerző képes érzékletesen, líraian elmélyülni a különböző személyiségek elméjében, a maguk furcsaságaival, erényeivel és sajátos életfilozófiájával együtt láttatni őket. Természetes módon közvetíti legmélyebb gondolataikat, személyiségük változásait, sőt olykor fejlődését is. Ez a regény elsősorban az érzékeinkre, és nem a tudatunkra hat. Az egyik legjellemzőbb vonása a költészetre jellemző stilisztika. Az anafora (egy vagy több szó ismétlődése két vagy több egymást követő tagmondat, mondat, verssor vagy versszak elején – a szerk.), a párhuzamosság, a metafora és a megszemélyesítés jelentős szerepet kap, és az információ továbbításának eszközévé válik nála. A regény időkezelése is rendkívül sajátos, hiszen a jelen, a múlt, sőt a jövő is egymásba folyik, és végül teljes képpé áll össze benne.

Bár ez Solà első regénye, kiforrott és jól megírt szövegről van szó, ami hűen tükrözi, hogy milyen a nyugati világtól elzárt, hagyományos vidéki közegben élni, amelynek ritmusa és mentalitása nagyon eltérő, ám évszázados gyökerei vannak, és közelebb áll a természethez, az ősihez, az igazhoz, mint a miénk. A szerző remekül reflektál erre az életstílusra, de nem eufemizál: látja a problémákat is, érzékenyen ötvözi az életmód szépségét a rideg valósággal, és megosztja velünk a modern és az ősi környezet egymásmellettiségéból fakadó dilemmákat. Bár az Énekelek, s táncot jár a hegy című második regényében sokkal kiforrottabb a stílusa, már itt is remekül játszik a nyelvvel, lép túl annak korlátain (a cím nemcsak az ábrázolt világ barikádjaira, hanem a nyelvben megbújó torlaszokra is utal), amelyek olykor kordában tartják az élet hömpölygését, de az végül elkerülhetetlenül túlcsordul a gátakon.

Fotó (illusztráció): Shutterstock / Angel Cristi