Gáti György fotóin a valóság csak ürügy arra, hogy a művész elénk tárja saját belső világát. Látható és láthatatlan helyet cserél az alkotás folyamatában.

Gáti Györgyöt sokáig nem a fotográfia, hanem a zene érdekelte. Aztán, amikor huszonegy évesen a hangképző tanárnőjét kísérte Kolozsvárra, aki a kezébe adott egy Zenit B típusú kamerát, minden eldőlt. „Aznap délben, Nagyváradra érve már tudtam, hogy fotográfus akarok lenni és semmi más”.

Műteremfal Szentendrén, 2015 

2015-ben a Szentendrei Új Művésztelepre látogattam egy megpályázható műtermet megnézni. Az elárvult stúdió falán tárultak elém az idő, a por és a füst vasfogának rajzolatai, amelyek a hajdan ott függött képeket ölelték körül. Azt a műtermet nem sikerült elnyernem, viszont a Nekem Való Világ című anyagom fontos képpel bővült. (Idén az ehhez közeli műteremlakást vehettem birtokba.)

Rotáció-sorozat

Régóta izgattak a hosszúidejű expozíciókban rejlő lehetőségek. Ehhez társult az ötlet, hogy nem csak hagyom a kép tárgyát mozogni, hanem a fény általi rajzolást azzal hozom létre, hogy én forgatom az objektív tengelye körül a kamerát, hovatovább: szakaszosan. Megmutatva ezzel az élesen leképezett látvány, valamint a fordítási ciklusok közötti elmozdulások fényrajzolatait. Így tettem az Eiffel-toronynál, a hódmezővásárhelyi Emlékpontnál, valamint a Loire menti Chambordban található, Leonardo da Vinci által tervezett, kettős sugarú lépcsőház világítóudvarában is.

A lecke, La Spezia, 2010

Először csak a famadarak tűntek fel, hószürke ég előtt, a háztető peremén. Örültem a monokróm képnek. Később felhők kezdtek gyülekezni mögöttük a jóságos tengeri szél által. Akkor is boldogan exponáltam. Aztán a szemem sarkában észrevettem egy sirályt. Tudtam, hogy addig nem mozdulok el a La Spezia-i promenádról, amíg a famadarakhoz képest ideális pozícióba nem repül egy akármlyen szárnyas. Rendületlenül célra tartottam a teleobjektívet egy bezárt tengerparti büfé-bódénál. Meg is kérdezte tőlem egy helyi idős úr, hogy mit csinálok. Mondtam, hogy várok egy madárra. Még akkor is mosolygott ezen, amikor leült a közeli kávézó teraszára. Amikor megjött az ideális madár a perfekt pozícióba, és én jókor exponáltam, azonnal odavittem a kíváncsi úrhoz a gépemet, és megmutattam neki az elkészült képet. Válaszképp elkiáltotta magát: Pincér! Egy kávét az úrnak! Számomra ez volt a legfinomabb ristretto – Itáliában.

Brexit, San Vitolo lo Capo, 2019

Már visszavonhatatlanul be- és ki volt fizetve a hajókirándulás a Szicília nyugati sarkában fekvő üdülőhelyen, amikor a helyi korcsmáros – az indulás előtti kávé mellé, azt félévszázados tapasztalatokon alapuló tanácsot adta, hogy a mai kivételesen nagy szél miatt nem lesz sok öröm a sétahajókázásban. Így, hallgatva rá és az ösztöneimre, a kikötőben maradtam, ahol a halászhálók fotografálása után feltűnt egy étterem teraszán lengő brit zászló, amelyet az ígért szél egyre csak szaggatni szándékozott. Végül kétórányi fotografálási kísérletezést követően a felhős égbolton bujkáló nap bekúszott a lobogó mögé. Így lett egy nehezen viselhető hajóút helyett egy, a Brexitet megörökítő képem, San Vito lo Capoból.

Székek, 2015

Amikor hosszú autóvezetés után Trevisoban megálltam a grandiózus ócskásbolt előtt, még nem vettem észre a ház tetején sorjázó ülőalkalmatosságokat, amelyek az üzlet cégéréül szolgálnak. Kifelé jövet már feltűnt a groteszk széksor. Fél órát küzdöttem ugyan vele, repülőgépre vagy repülő lényre, esetleg váratlan égi csodára várva, de aztán eszembe ötlött Szarka Klára fotótörténész, kurátor-barátom hajdani fontos útmutatása, miszerint nem szükséges egy képen egyszerre mindent megmutatni, így megelégedtem a vörös téglák, a viharvert székek és a viharfelhők adta látvánnyal. A 2017-es, Faur Zsófi Galéria-beli kiállításomon e képnek egy 70x300 centiméteres kivágata szerepelt.

Vörös-fehér szalagok és törött üveg, 2012

A Róma tengeri kijáratául szolgáló Civitavecchiából indult a hajóm. A szaracénok, majd a vatikáni és végül a francia hódítók hódításainak semmi fotografálásra inspiráló – feltűnő nyoma nem volt a nyugodt kikötővároskában. Számomra a meghatározó látnivaló csupán a helyi McDonalds kitört ablaküvege volt, amelytől piros-fehér szalagokkal igyekeztek távoltartani a látogatókat. Engem nem sikerült...

Boríték, 2012

Szilágyi Lenkével kószáltunk valahol Nógrádban. Ő egy stég alá szorult felfújható guminőt fényképezett a tavon a hideg alkonyatban, én pedig ezalatt az eget kémleltem.

Futópálya a tengeren, 2012

D. Udvary Ildikó művészettörténész az Eleven Színek kiállításom megnyitóján kiemelte a képeimen szereplő "hiányok" tudatos alkalmazását és jelentőségét. A Liberty of the Seas óceánjáró orrában kanyarodik vissza a megátalkodott szaladók számára létesített futópálya. Eredetileg egy futót terveztem bemozdulva fotografálni, hasonlóan a négy évvel azelőtt, ugyanitt készült felvételemhez, de hirtelen odaértünk a napsütés és a viharzóna határára (a tengeri égen amúgy is minden sokkal gyorsabban történik), és nekem csak annyi időm volt, hogy az ív végén található napozóágyat kihúzzam a látványból. Exponálás után viszont gyorsan visszavonszoltam, mert megláttam, hogy hiányozna a képről. A végső felvétel után harminc másodperccel már trópusi eső borította el a fedélzetet.

Narancs függöny – Körönd, 2015

Amikor a katasztrófa-viszonyok némileg konszoligálódtak, elmentem megnézni a leégett házat a Köröndnél. A tátongó emeleti sarokablak-nyílásban két függöny vergődött a kint és bent között. Sok képet készítettem. Majd egyszer egy bitangnagy fuvallat a fehéret kiakasztotta egy vakolatszemcsére, a narancsszínűből pedig különös alakzatot formált. Erről készítettem ezt a képet.

Bibliai jelenet, 2013

Alicantéba korareggel érkezett a hajónk. A reggelit követően a 12. emeleti étterem melletti fedélzetről vizslattam kamerámon keresztül az óceánjáró gyomrából szállingózó utasokat, akik a reggeli napsütötte starboard oldalon hagyták el a hajót a helyi biztonságiak irányításával. A közvetlen napsugarak a kikötő betonját nem, csupán helyenként a hajó oldalát és annak kör alakú ablakait érték úgy, hogy azok különös pászmákat tükröztek a járófelületre – érthető és szinte megmagyarázhatatlan árnyékokat generálva. Miután kivártam és lefényképeztem a látható jelenetet, magam is szállingózó utassá váltam, és indultam a városba, amiről nem tudtam, hogy ott majd a igéző tekintetű, Marisol nevű szuvenírárus lány titokzatos mosolyát örökítem meg.

Alkony (Fivérek), 2013

Az Ermitázsban elveszésre vagy ítélve, ha nem határozod el pontosan, hogy mit akarsz megnézni és ahhoz szigorúan tartod magad. Róttam is az utamat a termeken át és közben sajgott a szívem, hogy mi minden előtt mentem el azzal a rezzenéstelen arccal, eltéríthetetlenül merev előrenézéssel, amelyet csak népszerű, időhiányos orvosok folyosón történő konok vonulásából ismerünk. De ugyanilyen, amikor Reggio Emiliába mész autóval, időre, és megpróbálsz nem tudomást venni a melletted elsuhanó Modena, és Bologna-táblákról.... De egy kétszárnyas ajtó baloldalán függő Caspar David Friedrich-kép előtt azért csak megálltam.


Caspar_David_Friedrich_Die_Schwestern_auf_dem_Söller_am_Hafen--707x1024.jpg
Caspar David Friedrich: Die Schwestern auf dem Söller am Hafen (1820 körül)

A Die Schwestern auf dem Söller am Hafen két nőalakja, a templomtornyok, az árbocok és a különös fény nem hagyott továbbmenni. Szerénytelenül és óhatatlanul eszembe jutott az Alkony (Fivérek) című képem – nem tudván, hogy a két ajtószárny jobboldalán ott függ Caspar David Friedrich Sonnenuntergang (Brüder) Alkony (Fivérek) című festménye. Aztán megláttam.... Egy barátom édesapjának kedves vicce, jutott eszembe: A drótostót megy az úton és fütyörészik. Elhúz fölötte egy szuperszónikus lökhajtásos repülőgép. A drótostót utánakiált: Azért ha mi műszakiak összefogunk...! Hosszasan bámultam ezt a 190 éves remekművet, és múzeum ide vagy oda, fütyörészni támadt kedvem.


Caspar_David_Friedrich_Sunset_Brothers_HERMITAGE-1024x822.jpg
Caspar David Friedrich: Sonnenuntergang (Brüder) (1830-1835)
Gáti György autonóm fotóművész 1954-ben született Budapesten. A Práter utcai fényképész szakmunkásképző intézet elvégzése után az Új Tükörhöz került gyakornoknak, itt indult sajtófotográfusi pályája. 2001 óta autonóm fotóművészként tevékenykedik, egyéni és csoportos kiállításokon láthatóak munkái. 2003-ban elnyerte az André Kertész Ösztöndíjat, 2004-ben a Hungart ösztöndíját. 2009-ben a Magyar Köztársaság Oktatási és Kulturális Minisztere Balogh Rudolf-díjban részesítette. Többször díjazták munkáit Magyar Sajtófotó pályázatokon. Csala Bertalan így írt Gátiról: „Van, akinek egzotikus tájakra kell mennie vagy az életét kockáztatni egy frontvonalban, hogy érdekes témát találjon. Gáti lemegy a boltba, és útközben megleli”.

Nyitókép: Czimbal Gyula: Gáti György – Fóliasátor-oszlopok, Veneto, 2013 című képe előtt a Faur Zsófi Galériában

#személyesen