Édesanyja, Zemlényi Katica kántor és karnagy, így otthonról hozta az éneklés szeretetét. Mit adott még a családi háttér?

Egy igazán boldog, kiegyensúlyozott gyermekkort, biztonságot, ami folyamatosan kísér. A zene mindig nagyon fontos szerepet töltött be az életünkben, ami gyerekként és felnőttként is összekötött minket. De úgy gondolom, hogy a szüleim részéről ez is „csak” egy jól használt eszköz volt ahhoz, hogy szeretetteljes, összetartó család legyünk. Nem tudok múlt időben beszélni arról, hogy mit adott nekem a családi háttér, mert folyamatosan táplálkozom abból a lelki élményből, amit ők adnak. Most, mikor a karantén miatt több mint két hónapja nem láttam a családomat, minden napom legfontosabb pár perce este nyolckor kezdődik. Ilyenkor videóchatelünk, együtt mondjuk el az esti imát és beszélgetünk a napunkról. Most csak így tudjuk támogatni egymást, és igyekszünk kihozni ebből a helyzetből is a legjobbat.

Egy interjúban mesélte, hogy szülei Öntől kérdezték meg hatéves korában: mit szeret jobban, számolni vagy énekelni. Mivel az éneklést választotta, a Kodály Zoltán Általános Iskolába került. Mikor vált nyilvánvalóvá, hogy ez az útja?

Azt hiszem, egy külső szemlélőnek nagyon hamar, talán már az általános iskolában is nyilvánvaló lehetett, hogy a zenével kell foglalkoznom. A tanáraim már akkor szerették volna, ha teljesen a zene felé fordulok és konzervatóriumban tanulok tovább. Nekem nem volt ennyire egyértelmű mindez, mindig volt egy mentőhálóm. Például a gimnázium után a zeneművészeti egyetemek felvételi vizsgáira úgy mentem el, hogy tudtam, már biztos helyem van az egyik hittudományi egyetemen.

Azt nem tudom, mikor vált számomra nyilvánvalóvá, hogy énekelnem kell, megkockáztatom, hogy sosem volt ilyen. Azt viszont tudom, hogy mikor kezdtem igazi vágyat érezni iránta. Az első két diplomám között, 2010/11-ben nem jártam egyetemre, a székesfehérvári színház zenés darabjaiban énekeltem, egy OKJ-s képzést végeztem és tanítottam. Akkor kezdett nagyon-nagyon hiányozni a daléneklés, a kamarazenélés, az énektanulás és a színpad. Ez a hiány nem azt tette egyértelművé, hogy énekessé kell válnom, hanem azt, hogy mennyire szeretek énekelni. Talán ebből alakulhatott ki a későbbi utam.

Zongorázott, orgonálni tanult, miközben énekórákra járt. Tudta, milyen pályára vágyik?

Szerettem a zenével foglalkozni, a zongora, orgona és énektanulás mellett volt, hogy egyszerre négy kórusban énekeltem. Persze emellett sok minden más is foglalkoztatott: például érdekelt a virágkötészet, a szociális irányú munkák és a teológia. Évekig dolgoztam önkéntesként egy katolikus szervezőirodában, reméltem, hogy ez is az életem része marad még sok-sok évig. Azt, hogy énekes lettem, sokkal inkább érzem egy felsőbb szándék szelíd irányításának, mint az én határozott döntésemnek.

Soha nem ijesztette meg ennek a pályának a kiszolgáltatottsága?

Mindig éreztem, hogy szükségem van egyfajta rendszerre, ami megadja nekem azt a biztonságot, ami mellett szabadnak érezhetem magam, mikor a hivatásomat gyakorlom. Ilyen rendszer az életemben a tanítás, ami nem csak anyagilag segít, hanem időbeli keretet is ad a napjaimnak, mindemellett nagyon szeretem csinálni.

Oratórium-dal énekesként végzett a Zeneakadémián. Miért választotta ezzel párhuzamosan a zeneművész tanár szakot?

Valójában a tanítás volt először. Gimnázium után a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Budapesti Tanárképző Intézetében magánénaktanár, ének-kamaraművész szakon kezdtem tanulni. Az ott eltöltött négy év nagyon meghatározó volt, széleskörű művészi és pedagógiai képzést adott, amire nagy magabiztossággal lehetett építeni a Zeneakadémia oratórium-dal mesterszakát, így ma már az éneklés és a tanítás kéz a kézben járnak az életemben. 2008 óta tanítok, jelenleg a Molnár Antal Zeneiskola magánének tanára vagyok. 2019-ben befejeztem a Zeneakadémia művésztanár mesterszakát, ezzel egy újabb pedagógiai diplomát szereztem, illetve a zeneiskolai minősítésem is sikeres volt.

Évek óta énekel operákban, februárban a Müpa bel canto bemutatójában, Bellini Az alvajárójában lépett színpadra. Mennyiben igényel más éneklési módot, hangképzést az opera?

A műfajok, stílusok, korszakok között hatalmas előadási különbségek vannak, de a technika, amivel megszólaltatom őket, ugyanaz. Ismerni kell minden korszak egyedi előadási jegyeit, nehézségeit. Különbség van közöttük a tanulási időszakban, a próbák intenzitásában, koncertöltözékben, és talán abban is, mennyire izgulok a színpadra lépés pillanatában, de a technikai cél és a megvalósítási mód mindig ugyanaz: a mű szabad, egészséges és levegőn ülő hangon való megszólaltatása.

Sokszínű repertoárja van, a klasszikusoktól a kortárs művekig. Miért érzi szükségét ilyen széleskörű merítésnek?

Ez egy belső motiváció, kíváncsiság, érdeklődés. Már a főiskolai éveim alatt füzeteket írtam össze olyan darabokból, amiket el szeretnék énekelni. Nagyjából három évre elegendő dalest műsorát állítottam már össze ezekben a jegyzetekben. Nagyon szeretem a tematikus koncerteket, az én megálmodott programjaim is mindig egy gondolat köré épülnek fel. Rajongva szeretem a kamarazenét, ezért sem meglepő, hogy a repertoárom egyik legnagyobb részét ez teszi ki. Lenyűgöz a barokk és klasszika stílusa, egyszerűen azt érzem, hogy ez nekem is kell, el akarom énekelni. De hasonlóan érzek a romantika és a XX. század zenéje iránt is. Már nem számolom a kortárs zenei ősbemutatókat, sokat még felvételre is énekeltem, de ezen a téren már válogatósabb vagyok. Egy egyszerű szabályt követek: ha a kortárs mű gyakorlása közben tudok Mozartot is énekelni, akkor elvállalom a darabot. Sem a repertoárom, sem az énektechnikám nem specializálódott kifejezetten egy stílusra. Sok olyan énekest ismerünk, akik pár operaszerep tökéletes tudására építik fel a karrierjüket. Én egy másik utat választottam, talán a nyughatatlanságom miatt. Gazdagnak érzem magam a kottáim között.

Tudatosan építkezik?

Ma már igen. Igyekszem nagyon tudatosan összeállítani az egymás utáni koncertek anyagait, figyelembe venni az időbeli távolságot és a felkészülési időt. Még nem vagyok profi benne, van, hogy összedől a kártyaváram, de már bátrabban mondok nemet egy-egy koncertre, ha úgy érzem, a mennyiség a minőség rovására megy.

Zeneakadémiai tanára mondta Önről, hogy „kivételesen szép hangjának egyénisége van, amely kivételes jellemmel és az egyetemes tájékozódás igényével párosul.” Pontosan látja már, hogy a hangja mire predesztinálja?

Látok szerepeket, darabokat, amikről azt gondolom, hogy passzolnak hozzám és a hangomhoz, de fejlődik a személyiségem, a hangom pedig nagyon sokszor lepett már meg pozitívan az elmúlt években. Éppen ezért nem akarok egyetlen irányra koncentrálni. Folyamatosan képezem magam, és mesteremmel közösen figyeljük, mi esik a legjobban a hangomnak. Lírai koloratúrszoprán vagyok, és ennek a tudatában építem a repertoáromat. Másrészt egy énekest sokféleképpen lehet megnevezni: a hangfajának megfelelően, vagy az általa legtöbbet énekelt műfaj szerint, például mint operaénekes. Én azt szeretem a legjobban, ha énekművészként vagyok bemutatva, hiszen egyaránt szeretem és művelem az oratórium, dal, kamara és opera irodalmát.

Van szerepálma, vagy olyan szerző, akinek műveiből boldogan összeállítana például egy dalestet?

Egy-két éve kezdem vágyni bizonyos szerepekre, amik kikacsintanak abból a szerepkörből, amit magamnak korábban elképzeltem. Ilyen Verdi Gildája, vagy Erkel Melindája, akiket nagyon szeretnék egyszer közelről megismerni és megérteni. Talán karakterben sokkal közelebb áll hozzám Donizetti Norinája, vagy Mozart Susanne-ja, akiket szintén nagyon szeretnék egyszer megformálni.

Ha épp’ nem énekléssel, mivel tölti szívesen a napjait?

Nagyon szeretek virágokat ültetni, feltölt a növényekről való gondoskodás, amit ők mindig meg is hálálnak. Szeretek a családommal lenni, és összejöveteleket rendezni a barátaimnak. Ezek legtöbbször tematikus partik, és már most tervezgetem a karantén végének megünneplését. A legújabb hobbim pedig a búvárkodás, amint lehet, szeretném megcsinálni a nyíltvízi képzést. Már alig várom, hogy újra úszhassak a halacskákkal.

Fotók: Kultúra.hu/Belicza László Gábor