Pár hete mondtátok ki szintén színész pároddal, Józsa Bettivel a boldogító igent. Hogyan telt a nyár?
Mindössze öt napot töltöttünk Bettivel Zamárdiban, Kovács Lehel kollégám nyaralójában, az volt a nászutunk. Előtte az esküvőt szerveztük gőzerővel, utána pedig szinte rögtön elkezdtem dolgozni, úgyhogy az idei nyár nem a pihenés jegyében telt.
Krisztusi korban nősültél.
Biztosan van valami oka annak, hogy ez a kor miért olyan jellegzetes a férfiaknál. Tényleg történt valami változás a fejemben a harmincnál és a harmincháromnál is. Ha nincs a karantén, nem biztos, hogy megtörténik a lánykérés, de nem azért, mert nem lett volna esedékes, hanem mert nem szakadtunk volna ki a pörgésből, és nem jutott volna időm ezen gondolkodni.
Úgy látom, a bezártság kétféleképpen bírálta el a kapcsolatokat: valakiket összehozott, másokat szétszakított. Mi az első csoportba tartozunk. Nem tudom, mit csináltam volna az elmúlt egy évben és hogyan kezeltem volna az este nyolcas kijárási tilalmat, ha nincs mellettem valaki. Nagyon fontos lett Betti társasága, nélküle megbolondultam volna. Munka és szórakozás híján csak egymásba lehetett kapaszkodni.
És mi lett volna, ha nem színész leszel? Mi lettél volna?
Nehéz lefuttatni. Kacérkodtam a szociológiával, de ahogy magamat ismerem, nem hiszem, hogy elvégeztem volna, vagy nem is tudom, hogyan helyezkedtem volna el. Azt hiszem, nagyon elveszett lennék a színészet nélkül. Alaposnak tekintem magam szakmailag, de ami nem érdekel, attól elfordulok, onnan továbbállok, és gyanítom, sok ilyen pontja lett volna a szociológiának. Persze az is lehet, hogy elkapott volna a gépszíj, és új barátok, új szerelmek találnak rám egy másik egyetemen. Ki tudja? Tanulni, magolni nincs türelmem, az a középiskolában sem ment. Tanulmányokat és szakirodalmat bújni éjszakákon át nekem nem fekszik. Ezért gondolom, hogy idő előtt feladtam volna.
Akkor hogyan megy a szövegtanulás? Egyszerre tucatnyi darabot játszol párhuzamosan a Katonában, és nem is kis szerepeket.
A szövegtanulás más, az nagyon inspiráló és gyakorlatias elfoglaltság. Jó érzés, ha végül sikert aratok vele a színpadon. A tanulással ilyen értelemben nincs problémám, bár most a Káli holtakra rengeteg szöveget kell megtanulnom, és egyelőre hadilábon állok vele, pedig három hét sincs a bemutatóig.
Mesélsz a szerepedről?
Jó darab, Térey János utolsó regényének adaptációja. Nagy az érdeklődés iránta, állítólag az összes meghirdetett előadásra elfogytak a jegyek. Szerencsére minden színész, aki benne van a csapatban, elég jó szereppel lett megkínálva, ezért örömmel járunk be a próbákra.
Én Csáky Alexet, a főhőst alakítom, aki egy budapesti művészszínház oszlopos tagja. Sokat őrlődik, sok kétely gyötri magával és a szakma berendezkedésével kapcsolatban. Nehezen megy neki a bulvárban való megmutatkozás. Több síkja van a történetnek. A főszereplő éppen a magyar televíziózás – nyilván ezek fiktív dolgok – legnagyobb költségvetésű sorozatában forgat, ami egy zombiapokalipszist elevenít meg a Káli-medencében. Jó alapgondolat, ígéretes sorozatnak tűnik Alex számára, ugyanakkor ebben a filmes világban kívülállónak érzi magát. Azzal is küzd, hogy egyfelől szeretne sztár lenni, ugyanakkor ennek az árát keményen meg kell fizetnie. Most már kicsit olyan, mintha magamról mesélnék…
Pont ezt akartam mondani. Te is részt vettél egy olyan műsorban, ami – úgy tudom – kérdéseket vetett fel benned.
Nem én jelentkeztem, megkeresett a csatorna. Ettől függetlenül mondhattam volna nemet, ahogy korábban meg is tettem, de eljutottam egy olyan pontra, hogy valami változásra vágytam szakmailag. Felejthetetlen élmény marad, viszont a körítéstől megkíméltem volna magam: a kötelező posztok, az önreklám, a reggeli interjúk, ráérezni, mi az, amiről hallgatni kell és mi az, ami adásba kerülhet, hogyan kell korrekten nyilatkozni… Furcsa elemei vannak egy ilyen műsornak, ami egy érzékeny ember számára sokkszerű.
Én azt tapasztalom, hogy mindig kedves, mosolygós vagy. Ez persze egyáltalán nem zárja ki az érzékenységet.
Igen, anyukám is megjegyezte, mennyire örül, hogy ilyen mosolygós lettem. Ez egyfelől a zavarból is ered, másfelől jó kis maszk, amibe nehéz belekötni.
Ha leveszed, ki van a maszk mögött?
Egy őrlődő, kételkedő, nyughatatlan manus, amilyen az Alex is. De amúgy huncut ember vagyok, és keresem is a huncut emberek társaságát.
Mit veszel könnyen?
Egyfelől hipochonder vagyok és állandóan különböző betegségek tüneteit észlelem magamon, de például a járványt sokkal könnyedebben kezeltem volna, ha hagyják. Vannak dolgok, amikre Betti inkább rágörcsöl, én viszont lazább vagyok, de fordítva is megesik. Legutóbb egy barátom esküvőjén voltunk vidéken, és ő azon aggódott, hogyan jutunk haza. Ilyen helyzetekben vele ellentétben én kifejezetten lezser vagyok, mert azt gondolom, úgyis adódik egy fuvar. Így is lett. Egy interjúra viszont simán rágörcsölök.
Mit köszönhetsz az életedben a család nőtagjainak?
Sokat. Szociális érzékenységet, empátiát. Nagyszerű nagymamáim voltak, rengeteg időt töltöttek a húgommal és velem kiskoromban. Az apai nagymamám fejből mondott nekünk meséket, szerepjátékokat játszott velünk: kalóznak, hercegnőnek öltöztetett be minket a ruhatárából. A másik nagymamám pedig sok programra vitt minket, kiállításokra, moziba, színházba jártunk vele. Kedves, örökmozgó asszony volt. Sajnos már egyikük sem él.
Anyukám pszichiáter, ami menőnek számított a suliban. Előfordult, hogy a szakvizsgájára gyakorolván minket is hipnotizált otthon. Sok szakirodalmat olvasott, és mivel egy-egy vizsga előtt stresszes volt, kijárkált cigizni. Egyik ilyen alkalommal beosontunk a szobájába a húgommal, és kíváncsiságból belelapoztunk a könyvébe, ami nagy butaság volt, mert olvasni nem tudtunk, viszont daganatos betegségekről láttunk szörnyű ábrákat. Ez nagyon bevésődött.
Édesapád Tasnádi Csaba rendező, a nagybátyád Tasnádi István rendező és író. Tőlük mit hozol?
Édesapámnak három diplomája, többek között jogi végzettsége is van, egy praktikus, kreatív művészember. Ügyesen és bátran kommunikál, irigylem a szervezőkészségét.
Milyen darabokat próbálsz még az új évadban?
Ascher Tamás rendezésében az Apák és fiúk című Turgenyev-regény színpadi változatát. Januártól pedig Tarnóczy Jakabbal dolgozom a Melancholy Rooms címen futó darabon. Ezekről még keveset tudok, általában csak azzal foglalkozom, amit éppen próbálok, az is bőven elég.
Hogy állsz a filmforgatásokkal?
Ezen a nyáron nem is volt filmes felkérésem, még castingra se nagyon hívtak, csak egy Magyar Posta-reklámot vállaltam, mert Miki357 rendezte. Sokan vagyunk fiatal színészek, de nem gondolom, hogy bárki jobb helyzetben lenne. Gyakran az sem jelent semmit, ha valaki egyetemistaként leforgat egy nagyjátékfilmet, mert az nem feltétlenül hozza magával a következőt. De az is jellemző, hogy ugyanazt a négy-öt embert hívják egy bizonyos szerepkörre. Kiszámíthatatlan. A filmes áttörés egyelőre várat magára.
Hiányzik a forgatás, de nem akarok mindenáron kamera előtt lenni. Változó tapasztalataim vannak filmes téren. Ott volt például a nagy Hunyadi-film, amire Szász János kiválasztott. Már javában folytak az előkészületek, amikor Andy Vajna hirtelen meghalt, és lassan mindenki kihátrált a filmből. Azután jött a Post Mortem, aminek a főszerepére Bergendy Péter rendező castingon kívül hívott el. Baromi boldog voltam, hogy végre bennem gondolkodik egy filmrendező és nem okoztam neki csalódást a Trezor alatt. Sajnos kiderült, hogy ezt a munkát képtelenség a színházzal egyeztetni, az asszisztens nagyon meglepődött, hogy huszonötöt játszom egy hónapban, és nem vagyok klónozva.
Pedig még a Jeanne d’Arc című készülő produkcióból is kikértem magam a cél érdekében. Bergendy kedves volt, felhívott, hogy nagyon sajnálja, de kénytelen lemondani rólam. Nagyon bántam, mert rendkívül izgalmas munkának ígérkezett. Sokat játszom, de megvan ennek az árnyoldala, lemondással és kudarccal is jár.
Mit érzel kudarcnak?
Mondjuk a Sose halunk meg című film színpadi változatát, amit elvállaltam Koltai Róbert mellett, de a producer elkaszinózta az előleget, és a tervezett előadások felét meg sem tartották. Kudarc számomra a Farsang című Gothár Péter-rendezés, amiben nagyon szerettem a szerepemet, de csak tíz-tizenkét előadást élt meg a produkció. Ez nem közvetlen az én kudarcom, mégis szomorú volt látni, ahogy a 3. felvonásra kiürül a nézőtér.
És mit érzel sikeresnek?
Mondjuk a Budapest Parkban játszani a zenekarommal, az Ed Is On-nal a KFT vagy a Pál utcai fiúk előtt.
Meg például egy vizsgafilmet, amit szívességből forgattunk tavaly nyáron. A címe: Crazy monkey. Dóra Bélával és Patkós Marcival hárman egy kitalált sportág fenegyerekeit alakítjuk, és az egész forgatás alatt improvizáltunk. Amolyan trash cucc, utcakölyköket játszunk, akik különböző felületeket keresnek a városban, ahol egyszerű, bagatell trükköket csinálnak, amikre bárki képes. Attól humoros a film, hogy ezt a street art-ot komolyan vesszük, vallásos megszállottsággal nyilatkozunk róla. Amikor visszanéztük, szakadtunk a nevetéstől. Erre is büszke vagyok.
Említesz olyan fordulópontot, aminek következtében új irányt vett az életed?
Több ilyen volt. A Katonában töltött tíz év jelentős muníciót adott a pályára. Megtanított arra, hogyha szorgalmasan dolgozom, az átsegít bizonyos nehézségeken, de mindenekelőtt megnyugtat. Kezdetben sokat szorongtam a másnapi jelenet próbáitól, mit fogok mutatni, hogyan fogok helytállni, meg tudom-e ugrani a lécet. Közhelynek hathat, de rájöttem: ha a szorongással töltött időt gyakorlásra fordítom, és ötletekkel, ajánlatokkal érkezem, attól nagyobb biztonságban érzem magam, és úrrá tudok lenni a kiszolgáltatottságon.
Emlékszem, a Katona első éveiben az is megfogalmazódott bennem, hogy nem akarok elégedetlen színész lenni. Azt akarom, hogy igenis gondolkodjanak bennem, akarjanak velem dolgozni, és ne legyen az, hogy 50-60 évesen majd magyarázom a bizonyítványom, miért nem használtak eleget. Illetve egyáltalán nem szeretek rosszat mondani senkiről, már nem bosszantom magam azon, ha igazságtalannak tartom a leosztást. Mindenki csinálja a dolgát úgy, ahogy tudja, és engem is hagyjanak békén. Szűk körben persze elmondom a véleményemet, de nem állok bele senkibe nyilvánosan. Sőt egyáltalán nem foglalkozom másokkal, nem hasonlítom össze magam senkivel, mert időpocsékolás.
Családi indíttatás vezetett erre a pályára?
Egyáltalán nem. Sokáig csak akkor gondolkodtam a pályaválasztáson, amikor rákérdeztek. Kamasz voltam, jobban érdekelt az ökörködés, a pia, a buli meg a csajok. Nyomasztott, hogy a továbbtanulásról majd dönteni kell. Amikor közeledett a jelentkezési határidő, lapozgattam azt a vastag katalógust, amiben az összes egyetemről az összes szak fel volt sorolva, és megtetszett a színművészeti. Kézzelfoghatónak találtam, hogy egy színész mit csinál. Sokkal kézzelfoghatóbb volt, mint bármilyen bölcsész szak.
Abban biztos voltam, hogy humán területen kell elhelyezkednem, mert sajnos a reál tantárgyakból leszerepeltem gimnáziumban. Nem vagyok az a típus, aki meg se próbálja megérteni a matekot vagy a fizikát, de rá kellett döbbenem, hogy egy ponton túl képtelen vagyok befogadni a harmadfokú egyenleteket meg a sinus-cosinust. Eleinte reál osztályba jártam, körülöttem mindenki kocka volt, bosszantott, hogy nekik megy, nekem meg nem. Keménykezű matektanárunk volt, ő maga írta a vastag sárga példatárat. Szomorú lett volna az életem, ha mindenáron ezen a vonalon akarok továbbmenni, úgyhogy inkább osztályt váltottam. A színműn meg mázlim volt. Ha az előző vagy a következő évben jelentkezem, talán fel sem vesznek.
Miért gondolod így?
Tapasztalatlan voltam, nem tudtam, kikkel állok szemben a felvételin, ezért az esélytelenek nyugalmával indultam. Nem tudtam, hogy Molnár Piroska a Molnár Piroska és Máté Gábor a Máté Gábor. Annyit észleltem, hogy szimpatikus, nyitott emberek ülnek velem szemben, akik bizalmat ébresztettek bennem. Ha picit jobban utánajárok, kik ők, sokkal görcsösebb lettem volna.
A kamaszos nyegleségem megnyerte a zsűrit. De ha épp nem a Máté Gábor indít osztályt, akkor nem biztos, hogy elegendő lett volna a hozzáállásom, ahogy például Kaposvárról ugyanebben az évben el is küldtek, mondván, hogy nincs elég rutinom. Ott jobban megkövetelték, hogy valami jelét mutassam annak, hogy színpadra termettem. Gábornak tetszett, hogy semmiféle sallang nem volt rajtam. Nem jártam színjátszókörbe, nem beszélte tele a fejem egyetlen drámatanár sem.
Milyen vágyaid vannak?
Szeretnék egy hasonló nyaralót, mint Lehelé, szeretnék családot, és nem szeretnék maszkot hordani. Ami a szakmát illeti, jó lenne egy gengszterfilmben szerepelni, fegyvert fogni, rosszfiút játszani. Egy Guy Ritchie- vagy Tarantino-jellegű karcos moziban örömmel benne lennék.
Nem vágyom lassú, sötét művészfilmbe, sem olcsó karácsonyi komédiába. Talán sosem adatik meg, de szeretnék egy meghatározó karaktert játszani egy olyan filmben, amiben maximálisan hiszek, és ami vitathatatlanul jó! A Tarantino-filmekben az a lenyűgöző, hogy a bokszedzőm ugyanúgy idéz belőle, ahogy a Katonában is előkerül, és példálódzunk vele a próbán. Egyszerre szerzői és populáris.
Nyitókép: Hartyányi Norbert/We Love Budapest
