A történet régebben kezdődött, mint ameddig az emlékezet nyúlni tud. Ezért én sem az elején kezdem, hanem ott, ahol a vég elkezdődött: az iskolánál.
Az iskola vén volt, mint a templom és a várfal, vén, mint a malomtó és a fekete víz mélyén az árnyak. A falról tenyérnyi darabokban hullott a vakolat, a megvetemedett ablakkereten átfújt a szél, átszivárgott a köd. A zsanérok csikorogtak, a parketta recsegett, és a táblára kicsapódó pára néha elmosta a krétát, mintha egy láthatatlan kéz törölné el a szavakat és a számokat. Ősszel és télen a terem sarkaiban tócsába gyűlt a homály, és néha láttam, ahogy halvány szemek gyúltak ki benne. Órák alatt, mikor az osztálytársaim abbahagyták az örökös fecsegést, kiabálást, gúnyolódást, a falak repedéseiből előfolyt a csönd, én pedig éreztem, ahogy valami figyel minket. De csak a szemem sarkából láttam, csak sejtettem, de nem hallottam: ha egyenesen ránéztem, nem volt ott semmi.
De azért szerettem az iskolába járni. Szerettem hajnalonként felsétálni a dombra, végig a kanyargós utcákon, macskakőről macskakőre lépkedve, és szerettem visszanézni a völgyben összebújó házakra, meg a folyó kanyargó csíkjára. Nyáron a falak párás, álmos aranyban ragyogtak, és a víz úgy tekergett át köztük, mintha szalagot fontak volna át a városon. Télen még sötét volt, az ég fekete, mint a lakk, az egy-két korán meggyújtott lámpa fénye pedig elsüllyedt a ködben, melyből csak a templom tornya meredt ki, mint egy figyelmeztetően felemelt ujj.
Szerettem a padomat is, melyen ismertem minden kis karcolást, minden disznó rajzot, repedést, égésnyomot, és ettől jobban magaménak éreztem a helyet, mint akár a saját otthonomat. Ott a szüleim kénye bármitől megfoszthatott: anyám néha átrendezte a szobákat, átfestette a falakat, vagy elkobozta játékaimat nem csak büntetésként, de azért is, mert úgy vélte, túl kopottak, vagy kinőttem belőlük. Az iskolapad viszont időtlen volt: évtizedek óta egy ujjnyit se mozdították el a helyéről, és néha eszembe jutott, hogy nekem már a csontjaim is elporladnak, de a pad még mindig itt fog állni, csak a firkák, tintafoltok és karcolások szaporodnak meg rajta.
Talán nem gondolnátok egy olyan gyerekről, mint én, de szerettem az órákat, a füzetek papír- és tintaillatát, a rendezett jegyzeteket és ábrákat, a lassan hömpölygő, hosszadalmas magyarázatokat. Szerettem az iskolai ebédeket, a vastag nyakú tejesüvegeket, kopott késeket, csorba tányérokat. Szerettem a lámpák tompa fényét, és a krétapor, fa és agyag illatát. Szerettem hazaindulni, kilépni az iskola kapuján, és végignézni az utcákon, melyek a lábam előtt folytak le a dombról. Szerettem arra gondolni, hogy elrugaszkodom a küszöbről, végigrepülök az egymásra hányt háztetők fölött, és a rigókkal együtt ereszkedem le a kapunk elé. De szerettem gyalogolni is, csak az egyforma színű kövekre lépni, vagy a kiállókon ugrálni végig, mikor esett, és a sáros víz patakokban folyt végig az utcán.
Végül pedig szerettem a csendes, magányos játékokat, a rejtvényeket és kirakósokat, és a könyveket, melyek, úgy véltem akkor, mind páratlan titkokkal kecsegtettek.
Láthatjátok hát, hogy nem voltam boldogtalan. Elégedett voltam az életemmel, és meglehetősen ragaszkodtam a világnak az egyetlen szeletéhez, melyet ilyen behatóan ismertem. És ha ez nem is volt egyenlő a boldogsággal, elég közel volt hozzá ahhoz, hogy egy hozzám hasonló gyermek ne ismerje fel a különbséget.
Anyám azt mondta, érzékeny vagyok, apám, hogy gyönge. Kiegyeztek abban, hogy befolyásolható: túl nagy jelentőséget tulajdonítok minden szónak, mondták, és a fejem tele van olyan mesékkel, melyeket már aznap el kellett volna felejtenem, hogy hallottam őket. Minden ostobaságot magamra szedek, mondogatta apám, csak reménykedik benne, hogy gyerekes dacból vagy szeszélyből, és nem hiszem el őket valójában. Túl sokat álmodozom, mondogatta anyám, és nem a megfelelő dolgokra figyelek oda.
De azért általában elégedettek voltak velem: jól tanultam, eleget, de nem túl sokat ettem, és nem koszoltam össze vagy vesztettem el a ruháimat és a könyveimet. Még csak nem is kiabáltam, mint a többi gyerek, és erre kimondottan büszkék voltak. Igaz, nem is nevettem. Csendes voltam, de mivel ez inkább jól neveltségnek és visszafogottságnak tűnt, mintsem búskomorságnak, ritkán szúrt szemet bárkinek.
Hallgatásom oka azonban egészen más volt: attól tartottam, hogy a hangos szavak felkelthetik valaki, valami figyelmét. A jelenlét, mely a csendes órákon az iskolában is kísértett, ott lappangott az üres szobákban és az elhagyott utcákon, alkonyatkor a folyóparti fák alatt, fényes délben a homályos pincék és kamrák mélyén. Tudtam, hogy figyel, de nem beszéltem róla.
Már nem.
Már kisgyermekként felfedeztem, hogy az a valami nem csak engem lesett, engem követett. Ott rejtőzött a város minden zegében-zugában. Elnyelte vagy átfestette a fényeket: a napsugarak még a legforróbb nyári delelőn sem értek le a malomtó vagy a folyó fenekéig, és az aranysárga lámpák néha vörösre, kékre, lilára váltak. Éjjelente az árnyak túl sűrűek voltak, a köd úgy folyt végig az utcákon és a tereken, mint a tejszín, és a lámpaoszlopok fémjét évszaktól függetlenül fehér mintákkal cifrázta ki a dér.
Senki nem beszélt róla, de tudtak róla, és tartottak, sőt, rettegtek tőle. Mindenki vasat és ezüstöt viselt: a tisztességes polgárok kereszteket és medálokat a nyakuk körül, a rosszlányok gyűrűk és karperecek csengő gyűjteményét, az igazán gazdagok díszes brossokat, mandzsetta- és mellénygombokat. A házak küszöbe alá vasrudakat temettek a földbe, és a halottak nyaka és csuklója köré vaspántot hajlítottak, mielőtt a koporsóba fektették őket. Senki nem énekelt napnyugta után, és senki nem merészkedett a várrom vagy az öreg malom közelébe, mikor kavarogni kezdett körülötte a köd.
A vártól amúgy is el voltunk tiltva, azzal az indokkal, hogy leeshetünk a falról, vagy kövek potyoghatnak a nyakunkba, lábunkra – ez azonban csak a legkisebbeket bolondította el, mert a várból csupán néhány, fűvel benőtt bucka, egy faldarab és egy csonka torony maradt, egyik sem magasabb egy felnőtt férfi vállánál. A malomtóhoz sem mehettünk, sem a folyóhoz – nehogy elnyeljen a víz, elragadjon az áramlat – és soha, de soha nem engedték egyikünknek sem, hogy sötétedés után egyedül kilépjen az ajtón. Erre nem csak a szüleim ügyeltek különösen, de minden felnőtt, akit ismertem, úgyhogy, bár természetesen megpróbáltunk kiosonni és felfedezni az éjjeli utcákat, ezek a kirándulások szükségszerűen ritkák és rövidek voltak, és a szigorú büntetés réme mindegyiket megkeserítette.
Egy ideig biztos voltam benne, hogy a felnőttek csak előlünk, gyermekek elől rejtegetnek valamit. Nem lett volna példátlan eset: hatéves koromban rajtakaptam az unokanővéremet és a tanítónk fiát a kamrában, és csalódottan fedeztem fel, hogy a felnőttléttel járó egyik nagy titok nem jelent többet ennél az izzadtságszagú, érdektelen lökdösődésnél. Kiábrándító volt, hogy mindaz, amit titokzatos kincsnek, csak a beavatottak által ismert misztikumnak véltem, elérhető egy befőttektől roskadozó polcnak dőlve, az unalmas rokonok és iskolatársak számára is.
Mire azonban elég idős lettem ahhoz, hogy megértsem, mit láttam akkor, ahhoz is elég nagy lettem, hogy megsejtsem, az a titok, mely után én kutatok, egészen más természetű.
Az aktus, melynek tanúja lettem, érthető és megismerhető volt. A jelenlét viszont, mely az árnyékok közül suttogott és lappangó rettegéssel töltötte meg a várost, nem csak a kisgyermekek számára volt rejtelmes: a felnőttek egymás között sem beszéltek róla, sőt, talán még gondolataikban sem merték megszólítani. Senki sem ismerte a természetét, és, mint később felfedeztem, senki nem tudta a nevén nevezni.
Egy név sok mindent jelenthet. Megjelöli a helyed a világban. Póráz, melynél fogva újra és újra visszaránthatnak, ha megpróbálnál olyan messzire menni, ahol senki nem ismer. Kinyilatkoztatás, vallomás, bilincs vagy ékszer. Nyom, melyet követhet az, aki rád akar találni.
Nehéz olyasmi után kutatni, aminek nincs neve. Még nehezebb, ha nem kérdezhetek, nem kereshetek könyveket, még csak nem is hallgatózhatok, amikor mások suttognak róla. Más eszköz híján azt tettem, amit véleményem szerint ő is: figyelni kezdtem.
Hosszasan fürkésztem a gyanús árnyakat és sötét sarkokat, alakokra lestem, melyeket csak a szemem sarkából láthattam meg, fényekre, melyek eltűntek, ha egy pillanatnál tovább rájuk szegeztem a tekintetem. Még inkább kerülni kezdtem a társaságot, és megpróbáltam nyakon csípni a rejtelmes jelenlétet a csendes szobákban, elhagyatott folyosókon. De egyik helyen sem maradtam sokáig: bár kíváncsiságom tárgya semmi jelét nem adta, hogy ártani akarna nekem, továbbra is tartottam tőle.
Eleinte csak otthon és az iskolában kereshettem, mert máshol mindig a szüleim szeme előtt voltam. Aztán elég magas és erős lettem ahhoz, hogy a padlásszobából kimásszak a tetőre, majd onnan át a diófára, mely átnyúlt az udvar fala fölött, s így kiszökhettem és visszatérhettem anélkül, hogy észrevették volna a távollétemet.
Így szerzett szabadságomat persze nem csak arra használtam fel, hogy a várost átitató titokzatos jelenlét után kutassak. A sötétben világító ablakokhoz osontam, és kilestem, milyen más arcot viselnek az emberek otthon, mint az utcán, az iskolában, a templomban. Megtudtam, melyik hű házaspár hallgat jegesen egész este, melyik jólelkű családapa veri vizes kötéllel a gyermekeit, ki rejteget laposüveget a könyvei mögött, csokoládét az íróasztalában, vagy zokog párnába temetett arccal a szobája magányában.
Egyszer végignéztem, ahogy egy korombeli lány fürdött, és miután végigszappanozta hamvas testét, olyan dolgokat tett vele, melyek hosszú időre odaszögeztek az ablak elé, és melyek a következő napok szinte minden percében kitöltötték a gondolataimat. Mikor vasárnap, a templomban viszontláttam azt a lányt, képtelen voltam kituszkolni a fejemből a képeket, ahogy leteperem a kőpadlóra vagy lefektetem az oltárra, kibontom az ünneplő ruhájából, és puha, rózsaszín testébe temetkezem. Meg akartam kérdezni a nevét, de végül nem mertem megszólítani – később pedig már nem volt rá lehetőségem.
Az eszembe sem jutott, hogy az így kilesett titkokat eláruljam. Megőriztem őket, mintha az emberek önszántukból avattak volna a bizalmukba, és nagy örömöt leltem abban, hogy olyasmi tudok, amit mások nem. Mindez azonban egy lépéssel sem vitt közelebb a titokzatos jelenléthez – egészen addig, amíg egy éjjel nem találkoztam a pappal.
A pap gyermekkorom azon részéhez tartozott, mely után egy csepp nosztalgiát sem éreztem. Vörös, disznóképű ember volt, mélyen ülő, apró szemekkel, és rövid sörtékkel az állán. A tokája folyton ide-oda mozgott, mintha mindig rágna valamit, és ha beszélt valakihez, olyan közel hajolt, hogy ez a toka szinte súrolta a másik vállát, vagy, ha gyermekről volt szó, arcát. Néha átkarolta az illető vállát, derekát, vagy a kezét kezdte szorongatni. A felnőttek rendszerint zavartan elhajoltak, odébb léptek, a gyerekek mereven, mozdulatlanul tűrtek, és később gondosan ügyeltek rá, hogy ne kerüljenek kartávon belülre. A pap nem bántott, de úgy festett, mint aki szívesen megtenné, és ha egyszer megfogott, érezhetően nem akart elengedni.
Részben ezek miatt nem kedveltem a papot. Úgy gondoltam, gyűlölnöm kellene, de utálatot éppúgy nem lehet kívánság szerint érezni, mint szeretetet, és én csak egyfajta lagymatag megvetésig jutottam el, az pedig kevés volt ahhoz, hogy érdekeljen, és megpróbáljam meglesni. Véletlenül láttam meg, és azért kezdtem követni, mert még soha, senki mást nem láttam éjjel az utcán járni.
Ködös éjszaka volt – szinte minden éjszaka ködös volt –, és a folyóparton kéken, lilán ragyogtak a lámpák. A pap egymagában sétált végig az utcán, hosszú köntöse felkavarta a ködöt, mintha víz lenne, és a kezében egy nehéznek tűnő csomagot vitt. Az a regényes gondolatom támadt, hogy talán a folyóba akarja vetni, de aztán a következő sarkon a domb felé fordult. A várromig követtem kapualjakba és fatörzsek mögé bújva, abban reménykedve, hogy a sötétben és a ködben nem fog észrevenni, és ha meg is érzi, hogy követi valaki, a titokzatos jelenlétnek tulajdonítja majd, mely most is ott lappangott az utcákon, és lesett, sziszegett, figyelt.
A várrom mellett a pap lerakta a fűre a csomagot, körülnézett, aztán kibontotta. Lehangoló volt: kincsekben reménykedtem, esetleg egy levágott fejben, de a csomagból pusztán egy könyv került elő, és egy nagy kupac, arasznyinál is hosszabb vasszeg. A pap körbejárta a romot, sorra a földbe döfködte a szögeket, aztán a kört befejezve megállt, kinyitotta a könyvet, és nekiállt felolvasni.
Olyasféle kötet volt, mint az ódon, fekete bőrbe kötött misekönyv, amiből zsibbadt nyelvként fityegtek elő a könyvjelzők, ezért arra számítottam, imádságot fogok hallani. Talán az is volt, én azonban egy szót sem értettem belőle: a nyelv teljesen ismeretlen volt, még hasonlót sem hallottam soha. Ahogy szóról szóra haladt előre, a fűben apró kékes lángok villantak és hunytak ki.
Mire befejezte, a rom körül oszlani kezdett a köd, és a város lámpái újra egyenletes, sárga fényben égtek. A jelenlét, mely addig minden lépésem elkísérte, távozott.
Követtem a papot, ahogy elment a malomhoz, és megismételte az egészet a malomtó körül, majd ismét a régi kőhíd alatt, végül pedig a folyóparton, ahol a füzek és a nyárfák között kerek, füves kis rét nyílt, a közepén szürke állókővel. A pap ezután visszatért a paplakba, és meglestem, ahogy elrakja a könyvet és a maradék szögeket egy fekete fából készült szekrénykébe, majd bort vesz elő, és inni kezdi, egyenesen az üvegből.
Akkor éjjel nem mertem visszamenni, de másnap, iskola után visszatértem a várromhoz. A csonka torony és a fal némán meredt ki a hosszú, selymes fűből, a fák levelei mozdulatlanul lógtak a szélcsendben, a tövükben pára vagy makacsul kitartó ködfoszlány lebegett. A fal tetején két varjú ült, de mikor meglátták, hogy közeledem, szárnyra kaptak.
Körbejártam a romot, körülnéztem, hallgatóztam: nem volt ott senki, és a baljós jelenlétet sem éreztem. Letérdeltem a fűbe, keresni kezdtem a szögeket, és hosszas csúszás-mászás és tapogatózás után találtam is egyet. A vas hideg volt, és mikor kihúztam, nedves, fekete föld tapadt rá. Felemeltem, hogy jobban megnézzem, és akkor egyszerre megéreztem: az a valami visszatért, talán a fák alól, talán a fal tövéből vagy a fű közül figyelt. Egyszerre megmagyarázhatatlan félelem vett rajtam erőt. Felugrottam, és a szöget a markomban szorongatva hazáig szaladtam.
Azt már korábban is sejtettem, hogy a vas- és ezüstékszerek, a vasrudak, pántok és keresztek arra szolgálnak, hogy távoltartsák az emberektől a jelenlétet, mely minden napomat kísértette. Most már bizonyítékom is volt: a vasszögek és az ismeretlen nyelv szavai tanúskodtak arról, hogy az a valami visszaszorítható, elűzhető. Mi több, most már azt is tudtam, hogy a jelenlét nem csak én gondolataim szülöttje, nem egy beteg elme káprázata, hanem valós, és mások is tudnak róla. Most már bizonyos lehettem benne, hogy hazudtak nekem.
Talán három éves lehettem, mikor megkérdeztem a szüleimet, mi lappang az árnyékokban és a csendben.
Egyik első emlékem, ahogy utána a templom felé vezettek. Egyikük az egyik, másikuk a másik kezemet szorította, mintha attól féltek volna, hogy el találok szaladni, és nem beszéltek, csak a cipőjük kopogása visszhangzott a házak között. Szürke nap volt, a szemerkélő eső ezüst gyöngyökkel borította a szüleim kabátját és anyám felkontyolt haját, tompa fénnyel csillogtak a macskakövek, és a nedvesség szabálytalan foltokat rajzolt a házak falára.
Amilyen jól emlékszem arra az útra, olyan tökéletesen kitörlődött az emlékeim közül, mi történt a templomban és utána. Tudom, hogy szentelt vízbe merítettek, és néha álmodom arról, ahogy fulladozom, az ujjaim hasztalan kaparják a kőmedence fenekét. Tudom, hogy utána az oltárra fektettek, és a pap izzó vassal jelet sütött a szívem fölé, hogy távol tartsa tőlem az árnyékok mélyén várakozó, névtelen jelenlétet, de ezt még álmaimban sem tudom felidézni. Csak az maradt meg, amit később mondtak: hogy mindez az én érdekemben történt, mert amiről beszéltem, csupán a fejemben létezik, és a jel arra szolgál, hogy távol tartsa tőlem a képzelgéseket.
Sokáig valóban nem voltam biztos benne, hogy amit látok, érzek, hallok, nem káprázat-e. A bőrömbe sütött billog nem védett meg az ismeretlen jelenléttől, de azt biztosította, hogy soha többé ne beszéljek róla. Mikor kicsit idősebb lettem, ahányszor magányosan öltöztem és vetkőztem, végigsimítottam a dudorodó vadhúson, és megfogadtam, hogy kiderítem, mi követ engem, mi kísérti a városomat.
Miért ne tettem volna? Már előre megfizettem az árát.
Egy hétig gyűjtögettem a bátorságomat, és úgy hordtam magammal a vasszöget, mint valami talizmánt. Néha kézbe vettem, megsimogattam, próbálgattam a hegyét, egy délután pedig visszamentem a várromhoz, és megpróbáltam megkeresni a többi szeget, de egyet sem találtam meg. Mintha csak a föld, a fű, a fák gyökerei felfalták volna őket.
A hetedik napon, mikor a pap a templomban volt, elloptam a könyvét.
Nem volt nehéz: nálunk senki nem zárta az ajtaját, és, mivel még világos délután volt, senki nem figyelt fel egy gyerekre, aki kényelmesen, unottan sétált végig az utcákon. Akár a pékhez is mehettem volna, vagy egy rokonhoz a szüleim üzenetével.
Sem a paplak ajtaja, sem a szekrény nem volt zárva. Alig egy percet töltöttem odabent, aztán már kint is voltam, és kényelmes tempóban, de nehezebb táskával gyalogoltam hazafelé. Nem úgy festettem, mint aki egy percig is tilosban járt.
Csak este vettem elő a könyvet, vacsora után, mikor már elég biztos voltam benne, hogy a szüleim nem fognak feljönni a szobámba. A bőrkötés sötétszürke volt, zsíros tapintású, a gerince és a sarka fényesre kopott, mintha már számtalan kéz forgatta volna. Nem volt rajta se cím, se más, és csak ekkor ötlött fel bennem, hogy ha az egész könyvet az ismeretlen nyelven írták, nem sokra fogok vele menni.
Talán eredetileg így is volt, valaki azonban rövid címekkel és utasításokkal látta el az ismeretlen szöveget. Távozz tőlem, állt egy rövidebb szakasz fölött. Nyelje el az ár ellenségeimet, fullaszd őket folyóba, tóba, tengerbe, mikor legközelebb vízhez érnek, írták egy hosszú, több oldalas szöveg margójára. Köss alkut velem, állt másutt, és a következő oldalakon elkent tintás megjegyzések tarkították a szöveget: vagyonért, pénzért, hírnévért, vonzalomért, és így tovább. Nevek, állt egy oldal tetején, melynek közepén csak nyolc szó sorakozott. Soha ne mondd ki.
Tizennégy éves voltam, és egy titok nyomában jártam, melyet évekig rejtegettek, eltagadtak előlem, melynek az említéséért is fájdalommal fizettem. Gondolkozás nélkül felolvastam az első szót.
Az ismeretlen, mely korábban csak a csendből és az árnyak közül lesett rám, egyszerre ott volt velem a szobában, körülvett, átlesett a vállam fölött, odahajolt hozzám, és az arcomat fürkészte. Láthatatlan és néma volt, de a puszta jelenléte megváltoztatta a szobát, elfakította a fényeket, dérrel vonta be az ablakot, elmélyítette az árnyakat.
- Menj innen – mondtam, és csak azért nem kiáltottam, mert attól tartottam, meghallják a szüleim, és tőlük jobban féltem. – Távozz!
Nem távozott, de visszavonult. A lámpa ismét bevilágította a szobát, az ablakon olvadni kezdtek a jégvirágok. Ennek ellenére tudtam, hogy nem ment messzire: továbbra is velem maradt, és a figyelme súlya úgy nehezedett a vállamra, mint egy láthatatlan tenyér.
Míg korábban csak jelen volt, és ha figyelt, mindent és mindenkit egyformán lesett, a rejtélyes valami most kimondottan engem követett. Még nem láttam semmi megfoghatót, de az árnyékok megnőttek, szeszélyes formákba csavarodtak körülöttem, a fények néha lilásra tompultak, néha reszketni kezdtek. Ami még rosszabb volt, hogy a bőrömön könnyed érintéseket éreztem, és a fülembe mintha távoli hangok susogtak volna egy olyan nyelven, melyből egyetlen szót sem értettem. Álmaimban a föld alatt feküdtem, éreztem magam fölött a dombokat, kőfalakat, és fuldokoltam, mert még az ég is kővé vált, berogyott, és végtelen súllyal nehezedett rám.
Három napig bírtam. Három napig reménykedtem, hogy a jelenlét visszavonul, megunja, hogy a nyomomban járjon, vagy csak egyszerűen eltűnik. Ha a szemem sarkából mozgást láttam, és nem volt ott senki, arrafelé szurkáltam a vasszöggel, de a valami csak megkerült, és bosszúsan sziszegett a fülembe. Megpróbáltam a könyvből felolvasni a Távozz tőlem alatti bekezdéseket, de vagy félreolvastam valamit, vagy a szöveg önmagában kevés volt, mert semmit sem értem el vele, csak a hőmérséklet esett le a szobámban, és a diófa ágai kezdtek zörögni a tetőn.
A harmadik napon feladtam. Addigra volt időm áttanulmányozni a könyvet, végigolvasni a margókra és fejlécekre firkált megjegyzéseket, és arra jutottam, hogy az a valami, aminek a jelenlétét érzem, valójában valaki. Egy elme és gondolat nélküli dologgal, egy természeti erővel nem lehet alkut kötni vagy egyezkedni – ahhoz egy személy kell, aki válaszol.
A harmadik nap délutánján elmentem a folyóparti tisztásra, ahol az érdektelennek tűnő szürke kő állt. A nappali fényben ki lehetett venni rajta egy sor egyenetlenséget, amik egykor talán kőbe vésett betűk voltak. Leültem, a kőnek támasztottam a hátamat, és elővettem a könyvet. A jelenlét ott volt, figyelt, körülvett.
Felolvastam a második nevet, és a szél sziszegni kezdett a fák között.
A harmadikat, és a folyó locsogása tompa zúgássá halkult.
A negyediket, és a napfény megfakult, elvékonyodott, mint egy kopott ruha szövete.
Az ötödiket, és a kő egyszerre kihűlt, csontig ható hideg dermesztette meg a hátam.
A hatodikat, és a föld megmozdult körülöttem, a völgy mélyebb lett, a dombok gerince élesebb.
A hetediket, és az árnyékok egy alakká tömörültek előttem, akinek sötétség volt az arca helyén, és csak annyira tűnt szilárdnak, mint a füst vagy a homály. Az árnyékok közt halvány szemek nyíltak ki és zárultak be, nekem úgy tűnt, véletlenszerű helyeken.
A könyvre néztem, a nyolcadik névre, és megálltam. Soha ne mondd ki. Kiütött rajtam a libabőr, és a nyelvemen egyszerre mintha kavics feküdt volna. Az árnyék némán lebegett előttem, homályos ujjai a lap szélével játszottak.
- Ki vagy?
Tudod a nevemet. Csak ki kell mondanod.
A hang egyszerre szólt a fák közül és a fejemben, a folyó felől és a föld alól. Becsuktam a könyvet.
- Mi vagy?
Föld vagyok és víz, árnyék és idő. Az űr, amit a zuhanó test hagy a térben. A csend, mely az elhaló sikolyok nyomában marad.
- Démon vagy? Ördög?
Megzizzentek a levelek, villódzni kezdtek a fények. A valami felsziszegett, és kis időbe telt, míg rájöttem, mi történik: kinevetett.
Én már azelőtt itt voltam, hogy a fajtád megpróbált nevet adni a félelmeinek. A föld csontja vagyok, a víz hangja, a szél árnyéka.
- Mit akarsz tőlem?
Nincs semmid, amire szükségem lenne.
Megkönnyebbültem. Csak jóval később jöttem rá, hogy nem a kérdésre válaszolt.
- Mit csinált a pap? El akar űzni téged? Arra van a vas, az ezüst és ez a könyv? – A hosszú ujjak a rét hosszú füve közé fonódtak, megcsavarták a fák törzsét, és a folyó köré szorultak. – Hol vagy, amikor nem vagy itt?
Mindig itt vagyok.
- Honnan jössz?
Mindig is itt voltam.
- Mindig?
A völgy vagyok, a folyó, az ég. Itt voltam, mikor az első állat ivott a folyóból, mikor az első üregeket vájták a földbe, az első falat rakták a viharok ellen. Itt leszek, mikor szétmállanak a kövek, fű növi be az utakat, és a csontjaitokat csupaszra rágják a vadak. Itt leszek, mikor már az emléketekből sem marad semmi.
Egy pillanatra szünetet tartott, és az árnyékok megnyúltak, sűrűbbek lettek.
Ez a hely az enyém. A részem, és a része vagyok. Nektek nincs itt semmi keresnivalótok.
Ahogy beszélt, kioldódott a gyomromban egy görcs, amit eddig észre sem vettem. Annyi kutakodás és lopakodás után, annyi éjszaka után, mikor elmenekültem egy gyanús árnyék, egy váratlan ködfolt, egy lehetetlen színű láng elől, az alak, aki megjelent, váratlanul kevéssé tűnt veszedelmesnek. Már a puszta tény, hogy válaszolt, ha kérdeztem, nem pedig darabokra tépett vagy lehúzott a folyó fenekére, elég volt ahhoz, hogy elaltassa az éberségemet. A beszélgetés annyira megnyugtatott, hogy elfelejtettem igazán odafigyelni mindarra, amit mondott.
- Akkor nem a pap akar elűzni téged, hanem te őt?
Alkut kötöttünk, és megszegtétek.
- Miféle alkut? Mi történt?
Az egész délutánom ráment, hogy erre a kérdésre választ kapjak. Nem hiszem, hogy szándékosan beszélt volna rejtvényekben. Azt hiszem, az ő gondolatai a mi nyelvünkre lefordítva menthetetlenül kuszának és érthetetlennek tűntek, és mikor a szavak nem bizonyultak elégnek, a fény vagy a hőmérséklet változásaival hangsúlyozott, ami viszont nekem nem jelentett semmit.
Estére alig tudtam többet, mint amennyit az első válaszából leszűrhettem: a régiek, akik a várat is építették, valamiféle egyezséget kötöttek vele, melyhez aztán nem tartották magukat. Az azonban nem tűnt fel – és ez talán bocsánatos bűn, hiszen még gyermek voltam –, hogy nem egy-egy személyről beszélt, még csak nem is a rég letűnt várépítőkről, hanem rólunk. Számára minden ember egyforma volt.
- Velem is kötnél egyezséget?
Szólíts a nevemen, és mondd, mit kívánsz.
Nem mondtam ki a nyolcadik nevet: nem tudtam, mit kérjek, és tartottam attól is, mit kellene adnom cserébe. A könyvbe írt figyelmeztetés is riasztott, és szerettem volna továbbra is azzal nyugtatni magam, hogy végül is nem tettem meg, amitől óvott, mert nem olvastam fel az egészet.
- Távozz – mondtam, és felálltam a kő tövéből. – Hagyj békén, ne járj utánam, ne figyelj folyton! Ha beszélni akarok veled, hívlak.
Megfordultam és elsétáltam. Félig-meddig arra számítottam, hogy a fák ágai elkapják a csuklóm, a gyökerek a bokám köré tekerednek, vagy akár maga a föld nyel el. De nem történt semmi, és mikor visszanéztem, a tisztás és az állókő tökéletesen hétköznapinak tűnt, a rejtelmes lénynek pedig nyoma sem volt.
A folyóparti beszélgetést követő napokban teljesen más embernek éreztem magam. Kihúzott háttal, felvetett fejjel jártam. Többé nem rejtőzködtem, nem lapultam félénken a falhoz: a folyosó vagy az utca közepén masíroztam, és úgy éreztem, mintha magasabb lennék, a vállam pedig szélesebb. Erős voltam. Bátor voltam. Megtettem, amiről a felnőttek beszélni sem mertek, szóra bírtam a lényt, amit a pap reszkető kézzel, vasszegekkel próbált távol tartani magától. Beszélgettünk, és azóta is velem maradt, jött, ha szólítottam, és nem bántott, nem ijesztgetett. Minden nappal, amikor nem történt semmi, egyre legyőzhetetlenebbnek, egyre különlegesebbnek éreztem magam.
Az eszembe se jutott, hogy valaminek, ami évszázadok, évezredek, korszakok óta él, pár nap annyit sem jelenthet, mint egy szempillantás nekem.
Már semmi más nem érdekelt. Amint egyedül maradtam, szólítottam, és a lény előjött az árnyékok közül, és felelt, ha kérdeztem. Lassan kezdtem ráérezni, hogyan kell megfogalmaznom a kérdéseimet ahhoz, hogy olyan választ kapjak, amiből értek is valamit.
A városunkról kérdeztem, és megtudtam, hogy mikor még állt a vár, nagy csata volt itt. A folyóparti hosszú fűben halottak feküdtek, és a föld lucskos volt a kiontott vértől. Az árnyalak leírta, hogy a föld hogy nyelte el a rozsdásodó páncélokat és a vadak által kikezdett csontokat, de nem tudta vagy nem akarta elmondani, kik és miért harcoltak. Aztán elmesélte, hogy fiatal lányokat fojtottak a malomtóba, miután letépték ruháikat, és a hátuk mögött összekötötték a kezüket. Hogy miért, azt a zavaros szavakból nem értettem, és egy idő után az a gyanúm támadt, hogy ő sem érti – aztán felfedeztem, hogy mindazt, ami az emberek számára jelentéssel tölti meg a dolgokat, ő teljesen értelmetlennek találja.
Üres, halott szavak, mondta például, amikor a kötelező imádságokról meséltem neki. Ez elégedettséggel töltött el: mintha felsőbb jóváhagyást kaptam volna a pappal és a templommal kapcsolatos kritikáimra, melyeket hangosan meg sem mertem fogalmazni. Valamivel később azonban rájöttem, hogy nem az álszentségről vagy a hit hiányáról beszélt, hanem a szavakról, mint a hatalom eszközéről: az ima sorai nem bírtak olyan erővel, mint az a nyelv, mely képes volt őt szólítani és megkötni.
Most azt kívánom, bár jobban figyeltem volna rá. Nem a titokzatos félmondatokon kellett volna csüggenem, melyek fagyos tűzről vagy a sziklákon átlátó szemekről szóltak, hanem arra kellett volna ügyelnem, hogyan beszél a városról, az emberekről, az alkuról, melyet annak idején kötött. De ravasz volt, és könnyedén terelte mindig másra a figyelmemet.
Vagy én voltam ostoba, és az ifjúság arroganciája megpecsételte a sorsomat, melytől az óvatosság még megmenthetett volna.
A titok, melyet eredetileg ki akartam fürkészni, rejtélyek megfejthetetlen gubancának bizonyult, és ez jobban lenyűgözött, mintha egyértelmű választ találtam volna. Olyanokat tudtam meg, amit senki más nem tudott, és biztonságban járhattam az utcákon, nem kellett hazamenekülnöm, ha lilára váltottak a lámpák, vagy ha sűrűsödni kezdett a köd a téren.
A figyelő jelenlét, mely korábban fenyegetőnek és kiszámíthatatlannak tűnt, miután testet öltött, néhány nap alatt megszokottá vált. A jelek, melyeket korábban egyszerre vártam és féltem, olyan közömbösek lettek számomra, mint egy ismerős kabátja színe, cipője kopogása. Eleinte élveztem, hogy egy hatalmas titkot őrzök, és kellemesen megborzongatott, hogy ilyen közel kerülhettem valami veszedelmeshez. Ahogy azonban teltek a napok, és nem kerültem bajba, a borzongás elmúlt, míg végül teljesen meg is feledkeztem arról, hogy talán félni is lenne okom.
Önteltté, elbizakodottá váltam, ez pedig hibához vezetett.
A könyvet, melyet a paptól loptam, egy laza padlódeszka alatt rejtegettem a szobámban. A rejtekhely az ágy alatt volt, a sarokban, úgyhogy hason kellett csúsznom a padlón, hogy hozzáférjek, és elég nagy erővel, a pereménél fogva kellett felfeszegetni a deszkát, hogy feltáruljon alatta az üreg. Kiváló rejtekhely volt, soha senki nem fedezte volna fel.
Sőt. Nem is fedezte fel. A hiba egyedül az enyém volt.
Az ágyamon hagytam a könyvet, mikor egy délután lementem a konyhába egy kis rágcsálnivalóért, és mikor visszaértem néhány sós pereccel, ott állt anyám, kezében a könyvvel, halálsápadtan. Az ágyon néhány vasalt ing hevert: azokat hozta fel éppen.
Nem is szólt hozzám, csak rám nézett, aztán apámért kiáltott.
A következő félórára csak elég zavarosan emlékszem. Mintha minden egyszerre történt volna, vagy éppen véletlenszerű sorrendben. Ha megpróbálok visszaemlékezni arra, mi történt, az egyes mozdulatok, szavak rendezetlen zuhataga ömlik át rajtam, melyből csak egy-egy felmerülő képet tudok értelmezni.
Apám megragadja a karom, a perecek leesnek, szétgurulnak a padlón. Kiabálnak, tudom, hogy csak ketten, valahogy mégis olyan, mintha kórusnyi hang süvöltözne. Apám lecsatolja az övét. Anyám imádkozik, sír, és azt kérdezgeti, miért tettem ezt vele. Térdelek, a deszkákat elborítják a morzsák, a hátam csupa-csupa tűz.
Aztán elmentek, és megparancsolták, hogy ne mozduljak, így várjam őket, amíg visszaérnek. A könyvet magukkal vitték.
Vártam. Az ágy alatti csendben halkan sziszegett valami. A hátamon lassan megalvadt a vér, és beleszáradt az ingembe. A perecmorzsák körül megjelent az első, tétova hangya. A diófáról jönnek be, a tetőn át, gondoltam, aztán: a szüleim nem tudják, mit tettem. Azt hiszik, bűneim listája véget ér azzal, hogy elloptam a könyvet.
Mikor visszatértek, apám átkutatta a szobámat. Felforgatta a matracot, elhúzta a szekrényt a faltól, szétdobálta a ruháimat és átlapozta a könyveimet. Anyám közben olyan szorosan összeszorította az ajkát, hogy egészen kifehéredett, és csak annyit mondott nekem, hogy másnap este elvisznek a templomba. Ezen kívül csak apámmal beszélt: röviden megvitatták, menjek-e másnap iskolába, és arra jutottak, hogy igen.
Mivel apám nem talált semmit, a kutatás végeztével engedélyt kaptam, hogy megmosdjak és átöltözzek. Az ágy alatti rejtekhelyet, ahol a vasszeg lapult, meg néhány pikáns kép, amit egy iskolatársammal cseréltem, nem fedezték fel.
Aznap éjjel szinte semmit nem aludtam. Hallottam, hogy a szüleim halkan beszélgetnek odalent, de nem szűrődött fel elég a hangjukból ahhoz, hogy megértsem, miket mondanak. Rendet raktam, aztán hason feküdtem – mikor megpróbáltam hanyatt fordulni, mintha tüzes korbáccsal húztak volna végig a hátamon –, és megpróbáltam felidézni, mi történt pontosan a templomban, mikor háromévesen elvittek, de az emlékezetem cserbenhagyott. Azt tudtam, hogy most már nem fognak tudni alámeríteni: nem fértem bele a medencébe. Mi lesz? A mellemre sütött jel bizseregni és viszketni kezdett, én pedig dörzsölgetni kezdtem, majd a körmömet rágtam, amiről már évekkel azelőtt leszoktam, végül pedig fel-alá kezdtem járkálni, halk macskaléptekkel, hogy a szüleim meg ne hallják.
Valamivel éjfél után arra jutottam, hogy meg fogok szökni.
Merészebb gondolat volt, mint sejtenétek. Soha életemben nem voltam a városon kívül, és semmit nem tudtam a világról. Kis életem közepe a templom volt, mely a völgy fenekén állt, nem messze a folyótól. Körülötte néhány kisebb domb emelkedett, egyik tetején az iskola, másik tetején a várrom, ezek körül pedig még magasabb dombok következtek. Azoknak a tetején véget ért a város, és bár tudtam, hogy a dombok túloldalán szántóföldek és erdők vannak, észak felé pedig magasabb hegyek – onnan jött a folyó – ezzel ki is merült a teljes tudásom. Persze, azt sejtettem, hogy vannak még falvak, tanyák, más városok és országok, valahol még talán tengerek is, de mindez olyasmi volt, ami valahol máshol történik, kizárólag másokkal. Az én életemben csupán könyvekbe írva, képekre festve volt helye.
Megszökni tehát számomra nem csak annyit jelentett, hogy elmenni innen. Az sem lehetett volna félelmesebb, nagyobb kaland, ha az óceán fenekére szállok alá, vagy a csillagok közé kívánok repülni.
Az iskolatáskámba pakoltam: beraktam a kedvenc könyveimet, pár inget és alsógatyát, a vasszeget és a pajzán rajzokat, a tetejére pedig egy-két füzetet és ceruzát, hogy mindezt eltakarja. Aztán csak járkáltam fel-alá, megsimogattam a szekrényt, az ágy támláját, az ablakkeretet, és próbáltam megérteni, átérezni, hogy soha többé nem látom őket. Odakint – mert így gondoltam minden másra – nem lesznek tetőt kaparó diófaágak, levendulaillatú paplan, gerendák, amiken ismerős mintákat rajzolnak ki a göcsörtök, tilalmas, de veszélytelennek tűnő várrom…
Megálltam. Órák óta eszembe sem jutott a rejtelmes jelenlét. Annyira lekötött, hogy megpróbáljam még utoljára a fejembe vésni a szobám minden részletét, elsiratni minden egyes utcakövet, fát, kéményt, ablakot, hogy meg is feledkeztem arról, honnan indult az egész ügy.
Egy pillanatra felmerült bennem, hogy az árnyalakot szólítsam, de aztán elvetettem az ötletet. Egyszerre megint gyereknek éreztem magam, sírni akartam, a kezem és a gyomrom reszketett. Nem akartam, hogy az a valami így lásson. Nem akartam felfedni magam, a bizalmamba avatni, vigasztalást keresni nála, melyről tudtam, hogy senki nem lenne képes megadni nekem. Abban a pillanatban még a pajtásaim és az unokatestvéreim is idegennek tűntek, nemhogy ő.
Fontolgattam, hogy elbúcsúzom tőle, de aztán nem tettem. Azt feltételeztem, hogy amikor elmegyek, ő itt marad, és soha nem látom többé. Nem éreztem úgy, hogy hiányozni fog.
Másnap reggel a szüleim alig szóltak hozzám. Úgy gondoltam, jobb is így: könnyebb lesz a búcsú, ha nem azt az anyát kell itt hagynom, aki énekelt nekem, miközben ringatott, nem azt az apát, aki fogta a kezem, mikor gyermekként botladoztam a macskaköveken, hanem azt a két embert, akinek az arcára ismeretlen, merev maszkot húzott a harag. Ha előző nap megkérdeztetek volna, azt mondom, szívem legmélyéből szeretem a szüleimet – de aznap reggel képtelen voltam felfedezni magamban azokat az érzéseket, amikben egész életemben tökéletesen biztos voltam. Anyám és apám egyszerre idegenné vált, én pedig nem éreztem semmit.
Aztán anyám közölte, hogy elkísér az iskoláig.
Talán megsejtették, hogy szökni akarok. Egy pillanatig keserűen bántam, hogy nem másztam ki az ablakon még az éjjel, hogy úgy gondoltam, nagyobb előnnyel indulhatok, ha csak estefelé tűnik fel a hiányom. Aztán abban kezdtem reménykedni, hogy talán ez a békülés jele: talán anyám majd enyhíteni akar az ítéleten, melyet apám közölt velem. Talán elmondja, mit várhatok. Talán el sem kell mennem…
De anyám némán ballagott mellettem egész úton, és csendje úgy vette körül, mintha vastag köpenyt tekert volna magára. A küszöbig reménykedtem, hogy mondani fog valamit, hogy csak idő kérdése, majd pár lépés múlva, majd az iskola előtt – de nem, csak azt várta meg, hogy bemenjek, és megjelenjen a tanító, akinek a szeme elől már nem tudtam volna eltűnni.
Beültem a padba, elővettem a füzetemet és a tollamat, és úgy tettem, mintha figyelnék. Az óra szürreálisnak tűnt, a képletek követhetetlennek: érthetetlen volt, hogy miközben a hátamban még izzik a fájdalom, a gyomrom kavarog, és azt tervezem, hogy örökre elhagyom a várost, minden más ugyanúgy folyik tovább, mint azelőtt. A tanár magyarázott, a többiek jegyzeteltek, firkáltak, vagy nem is mímelték a figyelmet. Az ablakon át láttam, ahogy felhők gyülekeznek a tetők fölött. Minden hétköznapi volt. Minden ugyanolyan.
A szünetre vártam, arra gondoltam, csak felkapom a táskám, és elindulok, amíg a tanár másfelé néz. Reszkettem, futásnak akartam eredni, és ahogy ketyegett az óra, minden másodpercet egy-egy lépésnek éreztem, mellyel közelebb leszek a városhoz, mikor keresni kezdenek. Csak arra tudtam gondolni, hogy indulnom kell, rohannom kell, egyre dobolt a gondolat a fejemben, mennem kell, mennem kell, mennem…
Végre eljött a szünet. A táskámba gyűrtem a füzetet – a lapot kusza fekete vonalak borították, képtelen voltam akár egy betűt, egy számot leírni –, körülnéztem, felálltam, és elindultam kifelé.
A folyosón kaptak el, alig pár lépésnyire a kaputól. Négyen voltak, mind idősebbek, mint én. Mindegyiküket csak futólag ismertem.
Nem tudom, a sors keze volt-e, vagy egyszerű balszerencse. Az iskolában előfordult az ilyesmi, és az ember általában könnyen szabadult, ha volt nála egy kis pénz, valami játék, új toll vagy sapka, amivel kiválthatta magát. Ha nem… Rendszerint még úgy is meg lehetett úszni kék foltokkal és zúzódásokkal. De volt egy osztálytársam, akinek betörték az orrát. Egy másik, akinek a bordáját. Az egyik gyereknek pedig keresztülvertek egy szöget a tenyerén…
Talán lett volna esélyem, ha össze tudom szedni magam, és összefüggően válaszolok, amikor megszólítanak. Ha nem a tenyérbe szaladó szögek és az ismeretlenbe futó út képe tölti be minden gondolatomat. Én azonban csak motyogtam valamit arról, hogy mennem kell, és megpróbáltam menni.
Az egyikük, akinek az arcát himlőhegek borították, és a haja úgy meredezett felfelé, mint a drótkefe sörtéje, kirúgta alólam a lábam. Elestem, a fejem nagyot koppant a padlón. A másik – sovány, lófogú – rálépett a kezemre, és az ujjaim recsegni kezdtek. A harmadik oldalba rúgott, a negyedik a táskámat nyitotta ki, és elkezdte kifelé szórni a holmijaimat.
Ha utólag visszagondolok rá, apámtól valószínűleg nagyobb verést kaptam. De ott tudtam, mi fog történni – legalábbis biztos voltam benne, hogy mire végez, még olyan állapotban leszek, hogy odaállíthasson bármelyik szomszéd vagy ismerős elé, és azt mondhassa, hiszen csak nevel – itt pedig semmiben nem lehettem biztos. Rugdostak, és az oldalamban, a hátamban, a kezemben fekete virágokat bontott a fájdalom. Az egyik láb állon talált, és a folyosó egy pillanatra elsötétült. A számat ragacsos, fémes íz töltötte meg, az útra csomagolt ruháim és könyveim szétszóródtak a padlón, és az árnyékokból halvány szemek figyeltek.
Megszólalt a csengő rezes hangja, és rájöttem, hogy elmulasztottam a pár percet, mikor feltűnés nélkül kisétálhattam volna. Egy rúgás vesén talált. A lófogú felvette a földről az egyik alsógatyámat, és röhögve megjegyezte, hogy akkorám se lehet, mint egy kisfiúnak. A hátam lángolt, az árnyékok megnyúltak, eltorzultak.
Kiköptem a vért, ami összegyűlt a számban, és kimondtam a nyolcadik nevet.
- Segíts – suttogtam, és ismét köpnöm kellett, mert a felhasadt ajkamból ömlött a vér. – Alkut kötök veled, mint a régiek, csak ments meg tőlük!
Áll az alku.
Nem tudom, mi történt, mert behunytam a szemem.
A rúgások egyszerre abbamaradtak, a gúnyos vihogás elhallgatott. Mikor felnéztem, a folyosó üres volt, csak az árnyékok nőttek meg, és most már egészen betöltötték a sarkokat. A lámpa, mely rendszerint sárgán világított, most beteges kékeslilán pislákolt. Megpróbáltam felállni.
A sötétségből felemelkedett az árnyalak, megragadott – mintha egyszerre ezer keze nőtt volna –, és felhúzott, a falnak támasztott. Előttem állt, de közben éreztem, ahogy lassan szétkúszik az épületben, betölti a termeket, átszivárog a repedéseken, elhomályosítja az ablaküveget.
Vér és csont és lélek. Kőért, vízért, földért. Az ujjai bilincsként szorultak a csuklómra, de szinte gyöngéden siklottak végig a nyakamon, a karomon, a hátamon. Én adtam a folyót és a dombokat, adtam az erdőt és a menedéket. És megcsaltak, megkötöttek vassal és ezüsttel, megkötöttek azokkal a csúf szavakkal. Dühösen sziszegett, és a hangja olyan volt, mint a szél. Az árnyékok a combomat, az arcomat, az ágyékomat simogatták. Ó, de te felszabadítottál. Te visszaadtad, ami az enyém.
A függőkre, karperecekre és gyűrűkre gondoltam, amiket mindenki viselt. A vaspántokra, melyek a halottak nyakát és csuklóját övezték. A vasszegre, melynek a padlón kellett volna hevernie a ruháim és a könyveim között, de ami eltűnt, mintha elnyelte volna a padló. Az árnyékok átöleltek, és a karomra libabőrt húzott a rettegés, de az ágyékomban ugyanazt a bizsergést éreztem, mint mikor a fürdőző lányt lestem.
Fuss, suttogta a fülembe az árnyalak. Fuss csak, és ne nézz vissza.
Mikor elengedett, futni kezdtem. Nem álltam meg összeszedni a holmijaimat sem, csak kirohantam a kapun, le az utcán, melyen hazafelé is indultam volna.
Odakint sötét volt. Délelőttnek kellett lennie, de olyan volt, mintha alkonyodna, és a házak falán fekete árnyékok kúsztak fel. A tetők felett fagyos szél süvített, de az udvarokban, a házak között sűrű köd kezdett gyülekezni, és ahol lámpa gyúlt, vörösen, lilán izzott. A fák ágai karommá görbültek, a madarak csattogó szárnyakkal szálltak fel, és rémült rajokban húztak el fölöttem.
Ráfordultam az útra, mely kivezetett a városból, és nem néztem hátra, mikor meghallottam az első sikolyokat.
Fuss csak, suttogta a fülembe valami. Fuss, fuss.
A sikolyokhoz, kiáltásokhoz most távoli moraj csatlakozott, mely végigzúgott az egész városon, mintha a folyón tavaszi ár vonulna végig, vagy a föld mélyében robajlana valami.
A sikolyok elhaltak, félbeszakadtak. Elfogytak mellőlem a házak, alólam a macskakövek, és maradt a földút, mely felkanyargott a dombra, és továbbkúszott az ismeretlenbe. A félhomály alkonyi sötétséggé sűrűsödött.
A hátam mögött megszólalt a harang: egyszer, kétszer, sokszor, ritmus nélkül, ahogy valaki kétségbeesetten rángatta a kötelet. Aztán recsegést hallottam, majd mély zengést és egy tompa dobbanást, melybe beleremegett a föld. Még a dombtetőig szaladtam, aztán visszanéztem a városra. Ahol eddig a templomtorony állt, most széles foghíj ásított a házak között, körülötte a tetők törött gerincként meredtek ki a homályból. Egy szarka szállt el felettem csattogó szárnyakkal, de egyébként néma csend volt: a város minden hangja elhallgatott.
Kiáltozni kezdtem, de ezúttal még egy madár se riadt fel. Egyesével szólítottam mindenkit, akit ismertem, de hiába: senki nem felelt.
Menj csak, mondták az árnyak, és körülöttem halvány szemek nyíltak ki és csukódtak be. Menj, és soha ne térj vissza.
Megfordultam, és elmentem anélkül, hogy még egyszer visszanéztem volna.
Ha megkérdeznétek, honnan jöttem, nem tudnám megmondani. A városnak nincs neve, bár azt hiszem, azelőtt volt neki. Ha azonban most arra járnál, nem ismerhetnéd fel az alapján, amit meséltem róla. A templom, az iskola, a ház, melyben felnőttem, eltűntek. Talán csak egy-egy csonka faldarab maradt meg belőlük, semmi esetre sem magasabb egy felnőtt férfi vállánál.
De ha fel is ismered, hogy itt valaha egy város állt, azt sosem fogod megtudni, kik éltek itt. A nevek meghaltak a várossal együtt, kifakultak a térképeken, kikoptak az emlékezetből. Nem maradtak, csak a romok, és egy völgy, ahol a fák alatt és a folyóparton mintha kissé sötétebbek lennének az árnyak a szokásosnál, és egy megnevezhetetlen jelenlét figyelne belőlük.
Mert hogy ő ott maradt, abban biztos vagyok. Marad, figyel és vár, annak a türelmével, akinek egy korszak vége csupán egyetlen nap alkonyát jelenti.
