Nagy elbeszélés helyett egyéni sztorik – Gerhes Gábor: Atlas

A francia felvilágosodás korában az emberek még hittek az egyetemes tudás eszményében. Úgy vélték, hogy a világ a maga teljességében megismerhető, felmérhető, befogadható, a jelenségei katalogizálhatók és összefüggésbe hozhatók. Így ha elegendő időt töltünk a feltérképezésükkel, akkor a titka előbb-utóbb megfejthető. A 18. századbeli enciklopédisták célja az összes lehetséges tudás összegyűjtése volt. A racionalizmus szellemében igyekeztek véget vetni a babonáknak, és mindenki számára hozzáférést biztosítani az emberi tudás teljességéhez. 

Ám pluralizált világunkban megkérdőjeleződött az egyetemes tudás eszménye. Már nem hiszünk egy általános, mindenki által megszerezhető ismerethalmazban.

A tudást nem egyetlen univerzumként érzékeljük. Világunkat tények helyett az érzelmeket megmozgató, személyes hitre épülő vélemények határozzák meg. Nincs egyetlen tudás: mindenkinek megvan az egyéni valósága, a szubjektumok saját világai pedig nem teljesen hozzáférhetők. 

Gerhes Gábor Atlas című kiállítása azt a kérdést teszi fel, hogy létezik-e ma mindenki által birtokolható közös ismeret, univerzális világkép, és hogy az milyen módon szerezhető meg.

A Kiscelli Múzeum egykori templomterébe lépve hatalmas, monolitikus, hideg, tömb- és katalógusszerű építmény tárul a látogató szeme elé.

Rendeltetése meghatározhatatlan, emiatt zavart kelt bennünk. Az installáció formai és szellemi előképe Aldo Rossi 1971-es, kocka alakú csontháza (osszáriuma), ami a melankolikus építészet fontos alkotása volt. Gerhes installációja tehát temetkezési helyszínt idéz, így alkalmat ad a látogatónak arra, hogy elmerengjen a mulandóságán. A hatalmas tömb a tudástárolás hagyományos helyszíneit is megidézi: könyvespolcként, könyvtárként, múzeumként is értelmezhető. Ezek a terek korábban a tudás templomai, a nagy elbeszélés helyszínei voltak, ahol a teleologikus narratívát a felszínre lehetett hozni. Ebben az installációban azonban csupán egyetlen könyv szerepel, Gerhes Gábor öt éve készülő Atlasa. 

E 368 oldalas művészkönyv szándéka megegyezik a francia Encyclopédie, ou dictionnaire raisonné des sciences, des arts et des métiers köteteinek céljával, jelesül hogy a teljesség igényével fellépve katalogizálja a világot.

Gerhes azonban rámutat vállalkozásának lehetetlenségére, valamint arra, hogy a 21. századra jellemző globalizáció, információrobbanás és az individualizmus előtérbe kerülése milyen korlátokat jelent egy enciklopédikus igénnyel fellépő kötet számára. 

A kötet 12, különböző terjedelmű fejezeten keresztül, teleologikus elveket követve építi fel a világot. Ám már itt megdől az univerzalitás eszménye, hiszen a fejezetek meghatározása önkényes, a szubjektumtól függ. Az pedig szintén az egyén személyes preferenciáiról árulkodik, hogy pontosan milyen tartalommal tölti meg az általa szerkesztett kötetet. Így az Atlas „az univerzális megállapítások és lezárt magyarázatok helyett szerzője személyes világképét és az ahhoz kapcsolódó kérdéseit közvetíti”. A képeket nézve olyan világ tárul a szemünk elé, amely kísértetiesen ismerős, mégsem teljesen a sajátunk. E kötetben ugyanis Gerhes szubjektív valósága képeződik le. Ennek bizonyos dimenziói közösek a saját valóságunkkal, de olyan részei is vannak, amelyek mások számára hozzáférhetetlenek. Ezeket a lyukakat a képzeletünkkel töltjük ki. Saját, személyes narratívát gyártunk a másik képeit nézegetve.

Ám a fejünkben megképződött elbeszélés egészen eltérő lehet attól, amit Gerhes a képeivel közvetíteni szeretne.

Gerhes a vizuális kommunikációban rejlő veszélyre mutat rá.

A 21. századi képkorszakban fotóval és más képekkel kommunikálunk. Ezek szerepe mára egyenértékűvé vált a nyelvével vagy a szövegével, ám nagyon könnyen lehet őket megtévesztésre használni. A fotót hiteles dokumentumnak véljük, megfellebbezhetetlen igazságértéket tulajdonítunk neki, pedig könnyen manipulálható, hamis illúziót teremthet. De nemcsak megtéveszteni tud, hanem a képzeletünket a múltra és a jövőre kiterjeszteni is. Gerhes konstruált fotói rámutatnak, hogy „a fotó nemcsak a térben előttünk és mögöttünk álló dolgok megfigyelésére és rögzítésére használható, hanem az emlékezés folyamatában és a jövőképek vizionálásában is alapvető eszközünk”.

Az Atlasban szereplő képek Gerhes szubjektív világának elemeit rögzítik, ám mivel mindenféle magyarázat, képaláírás nélkül szerepelnek, a néző gyárt hozzájuk történeteket. A könyvet lapozva akarva-akaratlanul narratívát konstruál a fotókból, ismeretanyaga segítségével kontextualizálja őket. Végül azonban be kell látnia, hogy a képanyag a másik valóságának leképezése, ami a maga komplexitásában nem hozzáférhető. Így a néző fejében létrejövő narratíva csupán fikció lehet.

Ez a kiállítás azért lélegzetelállító, mert a befogadás folyamatáról is fontos észrevételeket fogalmaz meg.

Az installáció, a kötet, Gerhes Gábor fotói nyugtalanságot keltenek a bennünk. Olyan helyzetbe hoznak bennünket, hogy magunkra utalva kell megteremtenünk a sztorit. Semmi sem segít a tájékozódásban, ezért úgy bolyongunk a kiállítótérben, mint egy labirintusban. Már az is óriási zavart okoz, hogy nem tudjuk, a kiállítás anyaga az installatív környezet vagy a művészkönyv. Gerhes többértelmű szituációt, nyitott művet hozott létre, ami egyszerre nagyon személyes, mégis általános érvényű, de semmiképpen nem tesz lehetővé egyetlen kizárólagos értelmezést. Gerhes személyes hangvételű interjúban mesél ugyan alkotói szándékairól, a munka hátteréről, a művészkönyv születéséről, ám ezt végighallgatva csak szaporodnak bennünk a kérdések.

De ebből értjük meg a kiállítás bejáratánál álló Hercules in repose szerepét. A Tate Modernben őrzött ókori műtárgy remake-je a bukott Herkulest ábrázolja: a humanista eszmék kudarcát, az emberbe vetett hit szétesését szimbolizálja. Az ember kicsinysége, esetlensége kerül szembe a világmindenség végtelenségével. A hősök kora leáldozott. Ma már esendő, önmagukba záródott szubjektumok vívják sziszifuszi küzdelmeiket.

Gerhes Gábor Atlas című kiállítása a Kiscelli Múzeumban április 17-ig látogatható.