Ugyanaz, és mégsem, ismerős, de nem úgy. A Triptichonban számos korábbi KGP-opus elemei bukkannak fel (elsősorban az Időben és a Hic et nunc című koreográfiákból), de átgyúrva, átdolgozva, új kontextusba helyezve. Így aztán, bár a bemutató alapvetően otthonos élmény a Tranzdanz kedvelői számára, részleteiben mindenképpen tele van meglepetéssel. Kovács Gerzson Péter három olyan zenészt választott a közös munkához, akikkel már nyilván félszavakból is értik egymást, Dresch Mihályt, Szandai Mátyást és Lukács Miklóst. Dresch Mihállyal már több évtizedes a szakmai kapcsolat, melyet számtalan közös munka fémjelez, Szandai Mátyás a CODÁ-ban bukkant fel először, Lukács Miklós pedig egy cimbalomra átírt Coltrane-feldolgozást készített évekkel ezelőtt Kovács Gerzson Péter számára. Elképzelhető, hogy egy húron pendülnek mindannyian, mert az a dinamikus, fantáziadús és derűs összjáték, ami kialakul a színpadon, erről árulkodik.
A koreográfia három ? végeredményben autonóm és zárt ? részből áll, melyek mindegyikében más zenész a táncos társa, Szandai Mátyás nagybőgősé a kezdés joga, Dresch Mihály a középső részben érkezik egy furulyával, a harmadik rész pedig Lukács Miklós cimbalomjátékára épül. Az egyes részeket az is elválasztja, hogy pár másodpercre sötétbe borul a színpad, de a halkan duruzsoló muzsika még hallatszik a nagy feketeségből, jelezve, hogy azt nem lehet csak úgy elnyisszantani, mert gazdagon árad tovább, hiszen saját élete van. A Triptichon három egymást követő duettből áll, ezeket abszurd lenne szólónak nevezni, hiszen a zenészek egyenrangú partnerei a táncosnak: sőt, olykor egyenesen úgy tűnik, a zene az abszolút domináns erő, KGP meg a mesebeli hős, akit űznek a hangok, és nem tudja abbahagyni a táncot, ropnia kell.
A tér is három részre oszlik, az adott sorrendnek megfelelően van felszeletelve, felcikkezve a színpad, persze, csupán a fények jelölik ki a territóriumok laza határait. Az egyes részekhez konkrét térformák tartoznak: az elsőben egy szabályos körívet jár végig KGP, ? melynek Szandai Mátyás a központja ? a másodikban egy egyenes utat ? melyet együtt tesz meg Dresch Mihállyal ?, a harmadikban pedig a hangszeréhez a színpad szélén lecövekelt, mégis elementáris energiákat mozgósító Lukács Miklós közelében bolyong, vagy éppen vesztegel egyhelyben.
A Szandai Mátyással közös, első részben a cél mintha a jelzések minimalizálása lenne, kezdetben egy aprócska kézmozdulattal és a bőgő ütemes kaparászásával kell beérnünk, totális nullpontról indul minden, tiszta lappal, a legeslegelejéről. Mint egy korhadt fabábu, olyan lassan éledezik a táncos, annyira apró, merev, szögletes mozdulatokkal ébred a teste, zenésztársa pedig egészen szokatlan módokon csal ki hangokat a nagybőgőből. Nagyon finom jelekkel kommunikálnak egymással, olykor csupán egy-egy hangosabb lélegzetvétellel, sóhajjal, KGP végig árnyékban mozog, zenésztársa van megvilágítva.
A középső részben Dresch Mihály Kovács Gerzson Péter partere: egy, a színpadot ferdén átszelő fénysáv elején állnak, (a sötétben furcsa módon még hasonlítanak is egymásra), mely közvetlenül a nézőtér előtt egy vízzel telt tányérig húzódik. A ?tiszta forrásig? jelen esetben igen hosszú az út, a táncos befelé kacsázó lábfejekkel, össze-vissza rogyadozva, hadonászva, grimaszolva araszol, de mindezt rettentő vehemenciával, mint a régi, magyar vígjátékokban a főhős, amikor a saját nótáját hallja. Dresch Mihály zenéjében legalább annyi humor van, mint a táncban, mintha csak ő hajszolná ebbe az egyre bizarrabb lihegős, gesztikulálós topogásba partnerét: hogy ha tiszta forrás kell, hát nesze neked, csak bírjad. Még csapásolás is van, nem akármilyen, kap a fej is, de leginkább a szív, döng a mellkas veszettül, hiába, az érzéseknek ki kell szakadniuk. Pimasz és egészen kíméletlen néptáncparódia ez, KGP egy rokkant test vázába pattan, felcsatolja egy igazán érző lélek plüssszívét, és onnan integet.
A harmadik részben Lukács Miklós féktelen cimbalomjátéka égzengésként-földindulásként zuhan KGP-re. Itt aztán nincs semmi lassú ráhangolódás, rögtön a közepében vagyunk egy zseniálisan kézben tartott zenei káosznak. A zene ereje ebben az esetben olykor mintha lebénítaná a főhőst, aki a belső feszültségtől remegve cövekel le a színpadon, máskor meg egyre izzasztóbb tempójú lépésekkel próbálja sajáttá tenni, befogni a rendelkezésére álló, de strukturálatlan teret. Ebben a részben a táncost szinte elsodorja a viharos zene, uralkodik rajta, dobálja, űzi-hajtja, és ő hiába próbál meg neki gátat szabni, a muzsika mindig túlcsordul.
Négy elszántan mániás művész van a Triptichonban a színpadon, következetesek a végtelenségig, hiszen egyikük sem bújhat ki a bőréből. Most mind bepillantást engednek a saját birodalmukba. Hogy van, akinek ez túladagolással egyenértékű? Van, aki úgy érzi, hogy tolmácsért kiabálna, mert nem érti ezt a belső nyelvet? Lehet. Az emberek többsége nem ennyire önazonos (na jó, rögeszmés). De legalább irigykedhetünk.
