A női létezés színes tárgyözöne azonnal beburkol

Nagyon jó belépni a terébe. Halmi-Horváth István szavaival élve: a női létezés színes tárgyözöne azonnal beburkol. Természetesnek hat, hogy lehuppanunk a szőnyegre, s a falon sorakozó régebbi és legfrissebb munkáit figyelve arról kezdünk beszélgetni, hogy bár elsőre sokféle nyelven szólnak, valójában mind ugyanabból a forrásból fakadnak. Érzem a képek közti koherenciát.

A vibráló színhasználat például már a kezdetektől meghatározza Gesztelyi Nagy Zsuzsa festészetét. Már diplomamunkájában – amikor gyűrődő ruhakupacokat festett allover kompozíciókba rendezve – ott volt az a pezsgő paletta, amely azóta még érzelmesebbé vált. „Nem földközeliek ezek a színek – kerülöm azokat, amelyek a hétköznapokban megtalálhatók. A zölddel például mindig nehezen birkózom meg” – mondja.

Meg is jegyzem, mennyire érdekes, hogy Keserü Ilona nem volt a mestere. „Istenítem Keserüt, szerettem is volna a tanítványa lenni. Már a nyugdíj szélén járt, amikor megkerestem, el is vállalt volna, de ahhoz Pécsre kellett volna költöznöm, azt viszont nem tudtam megtenni.”

Debrecenhez viszont ezer szál fűzi. Innen került Budapestre, amikor felvették a Kisképzőre. „Otthontalan vagyok a világban. Húsz éve élek ugyanabban a lakásban, de semmi kötődésem nincs a kerülethez. Vidéki, egy végtelenül hangulatos szocreál lakótelepen felnőtt lány vagyok, és ez a mai napig meghatároz, nekem az a sejtszinten önazonos.” Nem véletlen tehát, hogy művészetének alaprétegei gyermekkori emlékekből és az elveszett teljesség iránti vágyból táplálkoznak. Belső Balkon című sorozata egyszerre vezet vissza a debreceni Ibolya utcába és az alkotó belső világába. A balkon itt határ: kint és bent között, félig intim, félig nyilvános tér, ahol a személyes emlékek találkoznak a külvilág tekintetével. Ez a köztes állapot adja a képek feszültségét.

E kompozíciók a gyermekkori biztonság és felszabadultság érzését idézik meg, amikor a képzelet és a valóság még egymásba kapaszkodhatott. Ugyanakkor folyton ráébresztenek arra is, hogy bár elemeik a valóságból erednek, a látvány túlmutat rajtuk: egy olyan világba engednek betekintést, amely elmúlt vagy talán sosem létezett. A balkon szimbolikája is ezt a kettősséget hordozza. Nem teljesen belső, de nem is igazi külső: a fény, a levegő, a szél már átjárja, de a függöny, a rács, a korlát még védi a belsőt.

Aztán ott vannak a paneles képek, amelyeken a lakótelep rideg geometriája szinte költészetté válik. Az ismétlődő erkélyek, a szabályos ablakritmus és a homlokzatok szigorú szerkezete nem nyomasztó, hanem rendet, belső harmóniát sugall. A művész érzékenyen vonzódik az építészethez: nemcsak témaként, hanem mint látásmódhoz, amely a világot szerkezetekben, síkokban, arányokban ragadja meg. Ez a szemlélet természetesen kapcsolódik a konkrét művészet és a geometrizáló absztrakció hagyományához: a formák tisztasága, a ritmusok és színek játékos szigorúsága olyan képi világot hoz létre, amelyben a panelházak a mindennapi környezet helyett a belső világ kivetüléseivé válnak.

Mintha két, látszólag összeegyeztethetetlen világ feszülne egymásnak: a geometrikus rend szigorúsága és a színek érzéki túlcsordulása, az anyag szabad terjedése. „A konkrét művészet és az építészet mindig is nagy hatással voltak rám, talán innen a geometrizáló szándék, amit tussal, fluid részletekkel oldok fel. A kompozíció mindig előbb születik, mint a látvány: szigorú, frontális szerkezetek, amelyekbe mégis bekúszik a szél által meglibbentett, érzéki táncot idéző függöny.” Az ellentétek nála nem kioltják, hanem erősítik egymást: egy harmadik minőséget teremtenek, belső térképet, amelynek köszönhetően a geometria szenvedélyessé válik, az érzelmesség pedig szigorú rendben kap helyet.

Gesztelyi Nagy nem riad vissza olyan médiumoktól sem, amelyeket a művészeti világ hajlamos mellékesnek tekinteni: vászonképei mellett papírmunkákat készít, a festék mellett használ színes ceruzát és újabban flittert is. Két eszköz, amely első hallásra inkább gyermekjátéknak vagy díszítőelemnek tűnik, nála mégis komoly, meditatív réteget nyitott meg, sőt felerősítette monoton, mániákus munkamódszerét. „A színes ceruzával aprólékosan, rétegről rétegre építettem fel a felületeket. Ez lassú, szinte gyógyító folyamat, amelyből egészen intim munkák születnek.”

A vonalak feszessége és a színek puha vibrálása poétikussá tette a kompozíciókat. A flitterek hasonló tapasztalatot hoztak. „Akkor találtam rá, amikor fontosabbá vált számomra a környezetvédelem és a tárgyalkotás dilemmája. Így lelassult a műtárgykészítés: egy-egy kompozíció hetek, akár hónapok kitartó munkájával készült.” Az apró csillanások ékszerszerűvé teszik a képeket, mégsem puszta dekorációk.

Előkerül egy korábbi vászon is, abból a sorozatból, amelyben az alkotó a fákat geometrikus formákká absztrahálta, a leveleket pedig sűrű pöttyök szimbolizálták. A boldogság utánzata című sorozat ugyanazt a lassú, mániákus folyamatot követte, mint most a flitteres képek – a vizuális hatás is hasonló. „Nagyon szerettem azt a sorozatot, Magyarországon akkor senki nem csinált hasonlót. Aztán egyszer csak Damien Hirst is elkezdett pöttyözni, én pedig abbahagytam, mert nem akartam, hogy azt higgyék, az ő hatására pöttyözök.”

Innen mutatja azokat az erotikus képeit, amelyeket egy szerelem inspirált, majd a nőművészet-feminizmus kérdéskörére kanyarodunk. Azt mondja, mivel teljesen megéli nőiességét, egyben van benne a nő az emberrel, nem érzi szükségét, hogy képei „sajátos női tapasztalat” kifejezői legyenek. „Néha elnézem a képeimet, és azon kapom magam: úristen, milyen szépelgők. Ez talán összefügg a lassú munkamódszerrel, azzal, hogy nem állva, energiától fűtve dolgozom, hanem ülve, nyugodtabb ritmusban. Nem tudok vad lenni, mint Reigl Judit, akinek a gesztusaiban ott a kitörés ereje.

Az én világom lassabb: pöttyözés, ismétlődés, rétegzés.” Nemrég épp egy Reigl-para­frázist készített a The Space Gallery felhívására, de végül egy abból kinőtt művet állított ki. „Nem a parafrázist vittem, mert az nem az én energiámból született, hanem Reigléből. Inkább olyat akartam, ami az én ritmusomat mutatja, így került a falra az Angolkeringő Hermann Nitsch-sel című kompozícióm.” A tus, amellyel dolgozott, egyszerre intenzív és éteri – mondja. Gyönyörűen terül a vásznon, a pigmentekkel pedig még gazdagabb árnyalatokat ad. „Szépséget adnak, miközben érzelmileg is megmozgatnak.” Ezért is hat Gesztelyi Nagy művészete: a szemnek kínál élményt, s a néző hangulatára is jó hatással van. Ha nagyon klisés lennék, azt mondanám, menekülő útvonalat nyitnak a valóság elől: álomszerű teljességet ajándékoznak, ami talán csak az emlékeinkben él. „Sokan mondják, hogy romantikus felfogásom van a művészetről. Én magam nem így nevezném, de valószínűleg igaz. A képeim sűrűek, érzelmileg és tonálisan is mélyek.”

Személyes élményekből építkezik, de művei univerzális emberi létállapotokat jelenítenek meg: szólnak magányról, otthontalanságról, elveszett idillről, amelyet mindannyian ismerünk. Van a képei mögött egyfajta melankólia, mégsem keserűek, hiszen reményt adnak, hogy a teljesség talán visszaszerezhető.

Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu