Az angol: Jonathan Burrows, - a Royal Ballet-ból indulva körbetáncolt-koreografált egy sor helyet, ami számít; - az olasz: Matteo Fargion, zenét tanít ugyanott, ahol Burrows is oktat: a híres brüsszeli PARTS iskolában.
Kettőst táncolnak? Kettőst zenélnek? Kettőst grimaszolnak? Kettőst ülnek? ?. Bármelyik megállja helyét. Mindenekelőtt azonban kommunikálnak, mégpedig egy elég különleges módon.
Az a ?nyelv?, ami itt megszólalni látszik, a tánctörténetben járatosabb nézőnek leginkább Émile Jacques- Dalcroze-t, a zenetanárt juttatja eszébe, aki ? mintegy száz évvel ezelőtt - oly módon próbálta elősegíteni zsenge tanítványainak szolfézs tudását, hogy minden egyes hanghoz egy-egy (elsősorban kéz- és kar-) gesztust rendelt. Metódusa olyan hatékony volt, hogy gyakorlatilag erre épült rá a XX. századi európai modern tánc?
Nos, a két középkorú férfi végig ott ül velünk szemben (pólóban, farmerban, utcai cipőben), és mintha hangokat idéznének, - nyelvet beszélnének -, úgy sorjáztatnak egymás után a hétköznapi életből elkapott gesztusokat. Pici ütések, legyintések, fejhez kapások, intések, - hívás, küldés, söprés, maszatolás, taps, számolás az ujjakon, gesztusnyelvünk teljes repertoárja: éspedig pergő ritmikai képlet alapján rendelve csatasorba. Így lesz ?civil? mozdulatokból kotta, sorminta, lépéssor, nevezhetnénk akármelyiknek. Hétköznapi, egészen konkrét jelentéssel bíró kézmozdulatok (mint például egy szösz lesöprése a nadrágról) válnak absztrakt ritmikai elemekké.
Előttük a földön a partitúra gyanánt használt két füzet, (ott is hagyják a tapsrend végén: a kifelé induló nézők fel is lapozhatják): csupa szám és hangjegy. Felvállaltan ? a forgatókönyvbe komponáltan kukkantanak bele ezekbe a 45 perces darab során (ki-ki a sajátjába, mert nem egészen egyforma a ?szövegük?), s lapoznak is szertartásosan. Közben-közben a nézők felé is küldenek egy-egy beszédes pillantást, minden neszt lereagálva, akár kintről szűrődjék be (mentőautó sziréna), akár a teremben hallható (mobil, ajtónyitás). Lereagálják tehát önnön mozdulataikat, a másikét, a nézőkét, meg az egész helyzetet.
Az angol szikár iróniával, az olasz huncutul. Arra, hogy melyikük a táncos és melyikük nem az, tényleg csak a testalkat alapján jövünk rá, meg talán mégiscsak van valami egészen utolérhetetlen érzékenység Jonathan Burrows csukló-gesztusaiban, miközben Fargion is virtuóz: mozdulatai tiszták, lendületesek. A néző hálás: felnevet itt-ott: amúgy máskor keveset kényeztetik mozgáshumor terén.
A két ?zenebohóc? ? a legjobb értelemben véve azok! - szinte egyáltalán fel sem kel (csak pár másodpercre), bizonyítva ezzel, hogy valójában egy érdekes előadáshoz nem feltétlenül szükségeltetik tűzijáték, látványbravúr. Az a jó a Trafóban, hogy ott ilyenből is, olyanból is lehet látni? (Október 13-án este például ismét ez a páros ad elő, ezúttal egy másik, hasonló alapon működő kettősüket: ?Speaking Dance? címmel.)
