A Kol-Labor kiállítással debütál a Godot Labor

Harmadik művészeti helyszínét nyitotta meg a Godot: a Godot Labor négyszintes kiállítótere a legfiatalabb művészgenerációnak kínál bemutatkozási lehetőséget négyszáz négyzetméteren. A tér első kiállítása, a Kol-Labor tizenegy alkotó munkáin keresztül mutatja be, hogy milyen vagány ma a fiatal kortárs képzőművészet. 

Friss és üde ez a válogatás; jól látszik belőle, hogy sok tehetséges képzőművész van jelen a művészeti szcénában, akik határozott koncepcióval, kiforrott formanyelvvel és egyéni hanggal lépnek be a kortárs művészet erőterébe. Mint a megnyitó tárlatvezetésen Cserhalmi Luca kurátor elmondta: ezek a művek alkotóik fiatal kora ellenére már nem szárnypróbálgatások, hanem teljes értékű, érett műalkotások.

Sokféle hang, friss, kísérletező szemléletmód érhető tetten a kiállított munkákban. És ugyan az alkotók a saját művészeti útjukat járják, e kiállítás alapján szembetűnő, hogy alkotásaik valamiképpen mégis rímelnek egymásra, felmutatnak bizonyos tendenciákat.

A kiállítótér maga is meglehetősen progresszív, mivel a megszokott horizontális térszervezés helyett vertikálisan építkezik: a Kol-Labor mind a négy szintre kiterjed, a munkák zegzugos termek mélyén várják az érdeklődőt. A rendhagyó helyszín már önmagában a felfedezés örömét nyújtja a látogatónak. Labirintusjellege lehetővé teszi, hogy bizonyos pillanatokban megtapasztaljuk az elveszettség érzetét, de arra is alkalmat ad, hogy a bolyongásból kiérve rácsodálkozzunk az elénk bukkanó műtárgyakra. Mivel a tér több kisebb teremre szabdalt, a műalkotások izgalmas párbeszéde, együttállásai figyelhetők meg. Az egy térbe installált művek sokkal erősebben hatnak egymásra, mintha egy nagy, egyterű white cube-ban állnának.

A legfelső szinten szereplő munkákat tünékenységük köti össze. Hajgató Terézia Mimikri-festményeiben különféle székformák tűnnek elő – vagy inkább rejtőznek el – a dekoratív, szín- és részletgazdag, ismétlődő mintákból felépülő, harmonikusnak tűnő képi világ mögött. A hétköznapi bútorok az egyén szimbólumaként értendők, annak lelkiállapotát, magatartását, létállapotait, a lélek képlékenységét jelenítik meg. 

Kaszás Konrád gesztusokat fest a vásznakra, amelyek nagyon egyszerűek, mégis igazán feszített kompozíciókká állnak össze. Az egy vonallal létrehozott rajzi elemekben a véletlenszerűség, a hiba, a szabálytalanság, az egyszeriség éppúgy helyet kap, mint a megkonstruáltság. A színek izgalmas játékba kezdenek a vásznakon, a különféle árnyalatok hol harmonikus, hol disszonáns látványt alkotnak. 

Ugyan egy szinttel lejjebb helyezkednek el, Gulyás Andrea Katalin felhőfestményeit ugyanaz a tünékenység, légiesség jellemzi, mint Hajgató munkáit. Első ránézésre ezek is meditatív csendéletek, mint azok, azonban az elúszó pamacsok egy idő után átlényegülnek, és egy másik szférába kerülnek át. Elmerengenénk a klasszikus felhőábrázolásokon, fürdőznénk a könnyedségükben, futó, múló, pillanatnyi jellegükben, ám ebből az idilli állapotból kirángat a festmény másik oldala, amelyen a rendrakás gesztusa érhető tetten. Gulyás sávszerűen kihúzza a felhő színeit, mintegy rendszerezi a vattapamacs színskáláját.

E szinten látható Tétényi Gabriella két szénrajza is, amelyek szintén a csendélet műfajának kortárs adaptációiként értelmezhetők. A poszteres hatású, óriási munkák emblematikus, de mára feledésbe merült helyszíneket vagy nagy formátumú személyiségeket ábrázolnak. Kvázi konzerválják azokat/őket a jövő számára. A dokumentarista jellegű szénrajzok kifinomult részletességük, textualitásuk és erős szimbolikájuk folytán egyszerre idézik meg a hirdetmények és a freskók világát.

A következő szint alkotói a nőiséggel, a női szerepekkel, sztereotípiákkal foglalkoznak. Gallai Judit Ágnes azt vizsgálja, hogy a nőiség miként ível át a különféle korokon, kultúrákon. Képei felteszik a kérdést, hogy az identitást milyen módon befolyásolják a kulturális és a társadalmi konvenciók. Festményein különféle vallások mitológiai szereplői, istennői jelennek meg. A bestiák minden esetben a művész saját arcát kapják meg, így e művek egyszerre lesznek nagyon személyesek, és feszegetnek globális kérdéseket. 

Hermann Zsófia légies, elmosódó női aktokat fest: a finom átmenetek, erezetek, a kontúrok hiánya líraivá teszik az alakjait. A monokróm, szétfolyatott színfoltok látszólag teljesen véletlenül kerülnek a papírra. Végül azonban mégis feldereng belőlük egy éteri, érzéki-érzékeny, az alkotó személyes világát és vízióit visszatükröző női alak.

A nőkhöz kapcsolódó sztereotípiákat teszi láthatóvá Gáspár Annamária is, aki archív fotók felhasználásával festi meg többnyire négyzetes munkáit. A galéria falán izgalmas hatást keltenek az arany színt bőven használó, méretükben változatos képek, amelyek mozaikszerűen rajzolnak ki egy-egy női történetet. Japonizáló, a szecesszió dekoratívitását beépítő festményein hol női szimbólumok – mint például a gránátalma – jelenik meg, hol a figurák és a kiüresedett tér feszültsége a festmény tárgya. Izgalmas kivágatait olykor hímzésekkel teszi még különlegesebbé.

Egy terembe kerültek Balogh Kristóf József és Kis-Prumik Zoltán festményei. Munkáikat egyaránt áthatja valamiféle szocialista nosztalgia. Balogh talált fotók alapján dolgozik, ezekből hozza létre különös színvilágú, oldott kompozícióit. A megszülető, hétköznapinak tűnő jelenetek mégis idegenül hatnak. Nem ismerős sem a környezet, sem a rajtuk szereplő emberek, sehogyan sem tudunk közel kerülni e képek nyomasztó, titokzatos, sejtelmes, sőt kissé hátborzongató világához. Kis-Prumik festményei épített alapot kapnak, az így létrejövő konstrukciók falszerűen hatnak. Absztrakt művei a piszkos, omladozó vakolatokat idézik fel a befogadóban, a világunkban fellelhető értékek rohamos elavulására utalva.

A legalsó szinten Szabó Kristóf, KristofLab festményei láthatók. Itt panelek kelnek életre, amelyek egyrészt a régi szocialista idők lenyomataként, másrészt az urbánus létforma térnyeréseként értelmezhetők. Szabót az épületek esztétikája érdekli, így e lakótömbök esetében a mintaszerűséget, a vissza-visszatérő részleteket hangsúlyozza. Festményein a különféle architektúrákat analizálja. A beugróban látható installációja a falakra kihelyezett festmények és a rájuk vetített kép összjátékának köszönhetően saját térélményt ad. 

A munkák többsége a klasszikus festészeti hagyományban gyökerezik, az alkotók izgalmasan adaptálják és gondolják tovább ezt a tudást. Úgy látszik, mintha a legfiatalabb generációnak köszönhetően a figurális festészet is újjáéledne, de az absztrakt, gesztusjellegű alkotások is hangsúlyosan jelen vannak.

Plank Antal szobrászművész is az absztrakcióval kísérletezik. Több szinten is helyet kapó munkái hol teljesen nonfigurativak, hol rejtett utalásokkal vannak tele. Acélszobrai sima felületeikkel, markáns éleikkel a graffiti világát és az origami művészetét egyaránt felidézik. Szabálytalan, mégis geometrikus szobrokat készít, amelyek élénk színeikkel játékosan keltik életre a tereket.

A Kol-Labor kiállítás november 29-ig látható a Godot Laborban.

Nyitókép Tétényi Gabriella: Cserdi csoda (részlet)