Gőgicse

Az elmúlt időszakban kifejtett vehemens, és népügyészi felhangokkal dúsított közirodalmi tevékenysége után Kornis Mihály legújabb könyvében visszatért a személyes próza ismerős terepére. Lelkéből lelkedzett művel állt elő, melynek szövegét a családi fotók nem pusztán kísérik és illusztrálják, hanem már-már tollba mondják. Olyan könyv született tehát, amelyet kissé félve illet a recenzens, hiszen túlontúl nyilvánvaló, hogy ítéletével szükségképp az alkotói személyiségről kell majd véleményt mondania, s hogy ez egyszer mellőzni kénytelen a bölcsészkedő könyvkritika áldásosan semleges formuláit.

Kornis új műve ugyanis, címéhez híven, s imígyen a szerzői szándéknak bizonnyal megfelelve, ám egyszersmind igen zavarba ejtő, no meg - tűrés-tagadás - enyhén visszatetsző módon egy csecsemő, vagy kissé pontosítva, egy, a környező világgal éppen csak ismerkedő gyerkőc abszolutizáló nézeteit közvetíti az olvasó számára. E csecsemői látásmód a mindenséget következetesen diadalmas/fájvirág Én-istenségre és maradékvilágra osztja, s ez bizony erősen problematikus megközelítés. Különösen, mivel a nagynevű író nemcsak pendelyes korában szerzett élményeit tárgyalja ebben a gyerekesen rigid formában, hanem szülei múltját, s mondhatni saját jelenét is. Mert legyen bár az elbeszélés mégoly erőteljes, helyenként valóban mesterien komponált és sodró elánú, ha ez az én-elvű vulgár-manicheizmus, s a - persze többszörösen áttételes - gyerekszáj-elbeszélés ellenérzést vált ki a befogadóból. S nem az őszintétlenség okán, habár egy-egy ponton (így pl. midőn a beszélő kiságyában fekve fölfedezi saját vesszőcskéjét) kimódoltnak tűnik ez a mindent elsöprő gyermeki őszinteség, hanem éppen mivel túlságosan autentikusnak tetszik. "Mehemed én vagyok, a világ és a többiek meg a tehenek." - olvassuk, majd pediglen ezt: "a lakosság és én". A beszélő magárahagyatottságának és undorának redundáns körülírását ráadásul - amúgy ismerős módon - politikai garnírunggal kapjuk, amely hol a társadalom, implicite a többi óvodás ("kiscsoportos elvtársak") erkölcsi-politikai lenullázódását, hol a zsidólét nemszeretem pszichohistóriáját taglalja. Arról sem lehetünk meggyőződve, hogy "érdemes-e" ily túlhabzással taglalni önnön csúnyaságunkat, vagyis azt, hogy elhagyva a karonülő életszakaszt, reménytelenül "béka" lettünk? Az önkínzó jellegű szöveggyártás mellett ugyancsak terjedelmes beszámolót kapunk a "főhős" szenvedélyes nőszeretetéről, "az urna és a vulva" dühödt venerálásáról. (Lásd még: Petri György: K. M. szerelmes éneke.) A kötet egyik mélypontja is itt, a hosszan sorolt, ötletes, ám roppant kimódolt, s némiképp Gombóc Artúr monológjaira hajazó tirádák táján lelhető fel. Csak egy rövidke ízelítő: "...naiv dög, sötét szemhéjú gimnazistalány, öregedő hajasbaba, elfelejtett osztálytárs, fiatalos nagymama, sima ügy, jégszekrény, vastaglábú osztályfőnök néni, a lányom lehetne, az anyám lehetne..."

Mélyen igazságtalanok lennénk azonban, ha nem jeleznénk, hogy Kornis monomán kegyetlensége komoly értékeket is jócskán felszínre hoz. Így különösen a könyv társfőszereplőjének, az anyának szentelt oldalak megrendítőek, s ugyancsak akadnak emlékezetes passzusok az apa és a nagyapa alakját megörökítő fejezetekben is. De még a pusztán korfestő szakaszokban sem hagyja el Kornist eldisputálhatatlan irálya, csak éppen a humora bizonyul ilyenkor kissé fádnak (pl. "Carol Lombard Kató").