- Miért választotta ezeket a Goldoni-darabokat?
- Több okból esett a választásom Goldonira és a Nyaralás-trilógiára. Az első ok formai: egy olyan remekművel van dolgunk, amely egyedülálló az olasz drámairodalomban, és talán a világirodalomban is. Nem szokványos ugyanis, hogy a szerző egy három drámán átívelő történetet - és ezáltal egy nagyívű történelmi freskót - dolgoz ki. A darabok természetesen önmagukban is megállják a helyüket, de együtt egy izgalmas és nagyszerű színházi történet-folyamot alkotnak, szinte regényszerű összetettséggel. A szereplőknek, akiknek az első darabban bizonyos élethelyzetét és tulajdonságait ismerhetjük meg, a három darab során van idejük és lehetőségük teljesen megváltozni. Az események során tehát nyomon követhetjük emberi és morális fejlődésüket. A másik ok tematikai jellegű: színházi elbeszélésében Goldoni az olasz nép és polgárság olyan tulajdonságait mutatja be, amelyek a mai napig érvényesek és aktuálisak. Megmutatja, hogy ez a polgárság képtelen a múltat feldolgozni, annak pozitív példáit, eseményeit felismerni, és ezért nem képes a jövőt megtervezni. Ezek az emberek kizárólag a jelenben élnek, szinte neurotikusan kapaszkodnak a jelenbe, amelytől megszállottan várják, sőt követelik a könnyen megszerezhető, olcsó boldogságot. Végül a harmadik ok, hogy az elmúlt hat évben többször szerepeltünk társulatommal a milánói Piccolo Teatro műsorán és a kiváló együttműködés során szóba került egy közös produkció lehetősége is. Mivel a Trilógia a Piccolo egyik híres előadása volt az '50-es években, amikor Giorgio Strehler állította színpadra, a választásomban ez a történelmi tény is nagy szerepet játszott.
- Strehler előadása befolyásolta valamilyen módon?
- Természetesen megnéztem, elolvastam a Piccolo archívumában az akkori előadásra vonatkozó anyagokat és részben hagytam is, hogy a Strehler által készített összevont szöveg befolyásoljon. Közös az akkori és a mostani feldolgozásban, hogy kikerült az összes ismétlés, minden olyasmi, amire csak abban az esetben lett volna szükség, ha a három drámát külön-külön játszottuk volna el. Ügyeltünk viszont arra, hogy ne egyszerűsítsük le Goldoni szépséges mondatfűzését, ne veszítsük el szövegformáló képességének gyöngyszemeit. A legfontosabb különbség talán az a két előadás között, hogy Strehler a Trilógiát a Csehov-rendezéseivel egy időben vitte színre, így Goldonit is "csehovosan" kezelte: nála Giacinta a változó társadalom áldozata volt. A mi felfogásunkban Giacinta felelős a saját választásaiért és sorsáért. Bár megszenvedi ezeket a választásokat, végül mégis igazodik az általános felfogás, a már említett polgári ideológia elvárásaihoz. Ezáltal pedig képviseli azt a zsákutcába érkezett, patthelyzetben vergődő társadalmat, amelyben él.
- Ön is játszik a darabban, méghozzá Ferdinando szerepében.
- A történet főszereplője két család, amelyik együtt indul nyaralni. Köztük ingázik Ferdinando, az élősködő. Hol itt, hol ott csal ki magának valamit, potyázik a két csoport között. Ez egy nagyszerű lehetőség a rendező számára, akinek szintén ide-oda kell mozognia a történetben és a színpadon, és mindenhol jelen kell lennie! Persze e praktikus okon kívül az is vonzott a feladatban, hogy ez a szereplő a legszórakoztatóbb és egyben a legundorítóbb alakja a komédiának. Ő a leginkább negatív személyiség, igazi parazita, aki nemcsak a múlttal és a jövővel nem törődik, de a jelenben is mozdulatlan, passzív résztvevő.
- Az előadás felépítésében nagy szerepet játszik a ritmus, mintha nem is prózáról, hanem egy partitúráról lenne szó...
- Ez pontosan így van! Sőt, az előadás során alig használtunk zenei aláfestést, csupán két Sztravinszkij-részletet illesztettünk be a darabok közötti szünetekbe, ugyanis véleményem szerint Goldoni nyelvezetének egyik rendkívüli tulajdonsága a kromatizmus, különösen a több szereplős nagyjelenetekben. A nyelvi pezsgés, a hangok gazdagsága épp úgy szólal meg, mint egy zenekar, és ezt a tulajdonságát meg akartuk tartani, törekedtünk kiemelni a szöveg zeneiségét. Ha Strehler "csehovosan" adta elő Goldonit, a magam részéről Mozartot vettem alapul. Volt alkalmam operákat is rendezni és a Figaro házasságának emberi összetettsége nagy hatással volt rám. Nem véletlen tehát, hogy a kertben, az esti órákban játszódó jelenetek, amikor az érzelmek hevesebbé válnak és szinte erotikus hangulat és dimenzió alakul ki, vagy a végső jelenet visszafogott, mélabús felhangjai Mozartra emlékeztetnek. Másrészt az előadás látszólagos hidegségével, az események bizonyos távolságból szemlélésével el akartam szakadni attól a népszerű hagyománytól, amely Goldonit egyszerűsített, vigasztaló módon viszi színre, nem ás le a darabban megjelenő konfliktusok mélyére. Felszínesen olvasva ezt a szöveget úgy tűnhet, hogy bohózatról van szó, vidám komédiáról, holott ebben a világban rengeteg a konfliktus a generációk, a társadalmi osztályok, a nemek között. A becsvágy, az érzelmi és szellemi restség, az irigység olyan összetett képet rajzolnak meg, amelyet meg kell mutatni a komédiázás mögött. Ez Goldoni utolsó, keserű írásainak legfontosabb vonása.
- Erotikus dimenziót említett az előbb, pontosan mit ért ez alatt?
- Úgy gondolom, hogy a színház ünnep. Az érzékek és az értelem ünnepe. Amikor túl erős az értelem, a színház eltávolodik saját közönségétől; amikor csak az érzékek játszanak, akkor felületes, üres színházat kapunk. E két dolognak együtt kell léteznie, élnie, mert a színház az az utolsó művészeti ág, amely az "itt és most"-ra reagál és válaszol. A színház a közönséggel együtt lélegzik, középpontjában a test skandaluma áll. Ez a test megmutatkozik, kíván, szeret, elbújik, ha megfosztjuk a színházat ettől az alapvető erotikus dimenziótól, megfosztjuk attól a lehetőségétől, hogy jelentést hordozzon, lelkesítsen, gondolatokat ébresszen, megdobogtassa a szíveket.
