Gördülékeny

A Lélektáncban profi táncosok mozognak együtt kerekes székes, vak vagy halmozottan sérült fiatalokkal, és próbálgatják, cserélgetik egymás szerepeit, már amennyire ez lehetséges. Mert ugyan lehet pár percig csukott szemmel táncolni, vagy be lehet ülni egy kerekesszékbe, sőt, még bizonyos görcsös mozdulatokat is le lehet utánozni, mégis, ez csupán felszíni mímelése egy valós élethelyzetnek. Ki és be lehet lépni belőle. Onnantól válik élessé egy-egy mozdulat, ha azt, akitől ellestük, megismerjük, megszeretjük. Ilyen szempontból Bozsik Yvette új bemutatója kifejezetten hitelesnek tűnik. A Lélektánc, ebben biztos vagyok, kapcsolatok története is egyben, érintéseké, öleléseké, simogatásoké. Táncterápia ami zajlik, rendben van, de mégis, kinek is a terápiája? Feltehetően elsősorban a társulati tagoké, meg a miénk, nézőké.

 

Az előadás kockázata nem abban rejlik, hogy vajon a sérült szereplők nem hibáznak-e véletlenül, hiszen a Tánceánia tagjai mindannyian profik abban az értelemben, hogy önkéntes, tudatos és gyakorlott résztvevői az előadásnak. Nem, sokkal inkább az a rizikós, hogy nem lehet látványosságként kezelni senkit a színpadon, csak azért, mert fogyatékkal él, és ebből a szempontból azért akadnak zökkenők. Talán felesleges is az egész cirkuszi keret, rossz szájízt ad például, amikor a moderátor rutinosan tapsot kér az egyik fiúnak, ahelyett, hogy türelmesen kivárná, hogy tényleg sikerüljön a vakvezető kutyás bemutató. Van olyan helyzet is, amikor mintha csak kontrasztként szerepelne egymás mellett két feszes, virtuóz test és egy görcsös, nehezen engedelmeskedő másik. De ezek csak pillanattöredékek, alapvetően azért helyükön vannak a dolgok, és az is érdekes folyamat, ahogy a koreográfia helyenként leköveti a sérült emberek mozgását, új, friss, kimeríthetetlen mozgásanyagra lelve. Van, amikor a táncosok saját maguk kötik gúzsba a testüket kísérletképpen, és van, amikor egy ép táncos és egy sérült szereplő kettőse hoz létre valami egészen új minőséget, máskor meg persze, pont ellenkezőleg, úgy érezzük, túlságosan kiszolgáltatott egy-egy helyzet, de ez természetes - nagyon érzékeny határvonalon billeg a Lélektánc.

Harmonikus pillanat, ahogy a moderátor, Gál Eszter elmeséli a vak szereplőknek, hogy ki hol van a színpadon, és mit csinál éppen, és nagyon emlékezetes Matatek Judit és Vati Tamás kettőse, ahogy a táncos kibújik az ingéből, és hagyja, hogy a lány simogassa, masszírozza, érintések által ismerje meg őt. Kálmán Ferenc, a Tánceánia táncterapeutája kifogyhatatlan energia- és szeretetdózisokkal bombázza a többieket, folyamatosan katalizálva az eseményeket, ahogy végigsiklik a színpadon. A Gördülő Tánccsoport két tagja kerekesszékkel kering egymás körül elegánsan és stílussal, és persze nyilván sokak kedvence az a jelenet is, melyben egy vak fiú asztalokon sétál, miközben egyszer csak elfogy a lába alatt a "talaj", nincs hova lépnie. Na tessék, ez az igazi világba vetettség: persze, mind így élünk, de egészen más, ha csupán szimbolikusan, vagy az, ha élesben megy ugyanez.  

 

De teljesen függetlenül attól, hogy éppen tetszik-e vagy sem az adott pillanat, annyira felfokozott helyzetek sorjáznak, annyira izgalmas találkozások jönnek létre, hogy az előadás végig feszült figyelemben tart mindenkit. Nyilván lesznek róla viták, hogy művészetnek vagy terápiának tekintsük-e, kiszolgáltatottak-e vagy sem a sérült szereplők, és így tovább. A lényeg: nagyon jó, hogy lehet róla vitázni, hogy megszületett.