Görgey és Görgei

Görgey és Görgei. Így szerepelt egymás mellett ez a két név a negyvennyolcas tábornokról írt dráma plakátján, és így a könyvön is, amit élete utolsó éveiben írt róla Görgey Gábor. Artúrnak keresztelték őt is, de amikor íróként publikálni kezdett, Sík Sándor azt mondta, ez foglalt történelmi név, a tanácsára lett Gábor, az illendőség kedvéért.

Költő volt, próza- és drámaíró.

1956-ban jelentkezett első verskötetével, a Fény és füsttel mint kései utód, szellemileg csatlakozva az egykori újholdasokhoz, Nemes Nagy Ágnesék köréhez. De a Vígszínház az 1962/63-as évadára már Görgey-darabot hirdetett, a mű azonban csak 1969-ben került színre, a Tháliában. A hazai sikerek után a világ színpadjain is játszott, Komámasszony, hol a stukker? című komédiájával megteremtette a nyugati, Ionesco- meg  Beckett-féle „végjátékabszurd” helyett a kelet-európai életünk abszurditásait tükrözőt, azt, amit annyiszor átéltünk már: amikor egyik vagy másik hatalom kezébe került a stukker.

November 22-én, ha felhívtam születésnapján köszönteni – öreg az öreget –, mindig ugrattam, hogy igyekezzen legalább annyi ideig élni, mint Görgei Artúr a visegrádi tuszkulánuma magányában. Nem, mondta nevetve, a százöt a divat! El is képzeltem ennyit, mert folyamatosan dolgozott, noha már hosszú ideje gyógyíthatatlanná vált szembetegség kínozta, de még megírt néhány könyvet és drámát. Abszurdjai, egyfelvonásosai – Hírnök jő, Népfürdő, Délutáni tea –, társadalmi szatírái – Rokokó háború, Tükörjáték, Huzatos ház, Fejek Ferdinándnak, Bulvár – sorra szerepeltek színházaink műsorán. De talán fő művének tekinthetjük a Madách Színházban, 1987-ben bemutatott Galopp a Vérmezőn című drámáját, Ádám Ottó rendezésében.

A mű az ötvenes évekbeli kitelepítésekről szól, pontosabban Görgey családjáról, noha nem kimondottan önéletrajzi.

Örley tábornokot (apja drámabeli alteregóját) mint osztályidegent kitelepítik valahová az isten háta mögé. Megjön a végzés, reggelre megérkezik a teherautó, amire felpakolhatják kevés holmijukat. A család ismerőse, a kommunista párttag orvosnő felháborodva telefonál felsőbb hatóságoknak, hogy ne történhessen meg ez a méltánytalanság, hiszen a tábornok egyet nem értve Horthy politikájával nyugdíjaztatta magát. Örleyt meghatja ez a gesztus, de nem akar kivételezett lenni. Megjelenik a közeli élelmiszerbolt zsidó vezetője egy kis úti csomaggal és főhajtással, mondván, a tábornok úr is kalapot emelt, amikor látta az elhurcoltak menetét. De végül is jön az ávós, menni kell.

Egy másik
darabjában, az Ünnepi ügyeletben is foglalkoztatta ez a téma. Karácsony
éjszakáján ügyeletet vállal a magányos orvos és a magányos asszisztensnő.
Miközben ellátják az ápolásra szorultakat, a két magányos lélek kezdi
megismerni egymás múltját. Különböző társadalmi osztályból valók, de a kétféle
világszemlélet háttérbe szorul, amikor az ideológiák mögül előtűnik az ember.
Mindig is foglalkoztatta a társadalmi megosztottság áldatlan állapota, ami a
rendszerváltozás után is, más jegyekkel ugyan, de folytatódott.

Költészete, a Magyar Nemzet hasábjain rendszeresen megjelenő publicisztikája, kötetekbe gyűjtött tárcái (A díva bosszúja, Találkozás egy fél kutyával, Mindig újabb kutyák jönnek, Waterloo kellős közepén, Tiszta ország) vagy a már kilencvenéves korában megjelent Ceterum censeo, ahogy ő mondta, morgolódásai mellett ott van a nagy vállalkozás: a trilógiává bővült, társadalmi osztályának történetét magába foglaló családregény, az Utolsó jelentés Atlantiszról. Hiteles korrajz, ahogy az a késő, 2015-ben született másik regény is, A kivégzés éjszakája. Kíméletlen történelmi szembenézés ez a múlttal, a háború alatti évekkel, a szélsőséges eszmék pusztító következményeivel.

És késői mű a Görgei-dráma is. (A tábornok a szabadságharc idején hagyta el a neve végéről a nemességet jelző y-t.) Kötelességének érezte igazságot szolgáltatni az árulónak kikiáltott tábornoknak. Párhuzamban a Nemzeti Múzeum jelentős történelmi kiállításával, Az ismeretlen Görgeivel gyűjtötte kötetbe a családi dokumentumokat és írta meg a színművet. Az agg tábornok visegrádi otthonában vacsora után, a karosszékében álomba merülve találkozik kora nagyságainak szellemével. Széchenyi, Andrássy Norbert, Perczel Mór és Kossuth jönnek elő az éjszakából. Az örök vita merül fel, áruló volt-e Görgey? Lehet-e megbékélés a két nagy ellenfél, a két nagy hazafi között? Az álomban sem sikerül.

Számos díja és kitüntetése közül a legszívesebben emlegette a Graves-díjat, amit az Egy vacsora anatómiája című poémájáért kapott. Gyönyörű vers, megrendítő, katartikus. Az utolsó vacsora anakronizmusokkal átszőtt parafrázisa. (Vegyétek, amíg venni lehet, mert a kiürült tálban összegyűlnek majd az elkésett kezek és az ürességben összezsúfolódnak… ezért most vegyétek…) Hitvallás és intés ez a vers, az ilyenre szoktuk mondani, „ha mást nem is írt volna, már akkor is…”.

Művészetére jellemző, tükrözi azt a belső tartást, ami végigkísérte életpályáját.

Többször is vállalt hivatalt a segítés szándékával. Művészeti vezetést a televíziónál, kulturális miniszterséget a Medgyessy-kormányban, kikötve, hogy csak egy esztendeig, amíg elvégzi, amit fontosnak érzett megtenni a művészeti élet javára.

A mi időnkben (ez nagyjából a nyolcvanas évek végéig tartott) még érdeklődtek egymás iránt az írók. Voltak asztaltársaságok, de szoros barátságok is. Görgeyvel Kaposváron barátkozunk össze az ottani színházi fesztiválon, még a hatvanas évek elején. Attól kezdve ott voltunk egymás bemutatóin, a vidékieken is, írótalálkozóra utaztunk Finnországba, Helsinkiben együtt bolyongtunk az északi fénytől világos Szent Iván-éji éjszakán, Moszkvában elmentünk megnézi Csehov egykori színházát, derűs délutánokat töltöttünk együtt családi körben, vörösbor mellett diskuráltunk solymári házuk toszkán szépségű kertjében. És novemberben, ha felhívtam a születésnapján…

Nem lett meg a 105. A kilencvenharmadik év tavaszán ment el, de gazdag életművet hagyott hátra.

Nyitókép: Görgey Gábor Kossuth-díjas író solymári otthonában 2018-ban. Fotó: MTI/Czimbal Gyula