Gothár Péter végigfotózza az életét. Gimnazista kora óta, hosszú sóvárgás után kezdett el fényképezni, mert egyrészt a szülei nem vették komolyan ezt az érdeklődését, másrészt elég drága volt akkor beszerezni a felszerelést. „A Mártírok útján, a Margit híd budai hídfőjénél volt egy Ofotért, ahol komoly gépeket lehetett kiudvarolni valamiféle fotósbarátságra vagy kamaszkori megszállottságra alapozva. Hat előtt zártak, és a másnapi nyitás előtt öt perccel kellett visszavinni a kölcsönkapott felszerelést, így akkoriban nagyon sok mindent meg tudtam oldani, ki tudtam próbálni” – mondta az alkotó egy interjúban, de több helyen mesélt már arról, hogy a hatvanas években napi egy tekercs filmet ellőtt, este pedig az otthoni vécéjükben le is nagyította a képeket. Ma már nem kattint ennyit, bár mindig nála a gép, és úgy emlékszik vissza, hogy klassz időszak volt az, már csak azért is, mert elég sokat megtudhat magáról az ember, ha ennyi fotót készít egy nap.
Ha végignézünk a sok évtizede készülő anyagon, látszik, hogy Gothár filmes szemmel készíti a fotóit is: nem csendéleteket kattint, hanem olyan képeket, amelyek túlmennek a motívumfotózáson, van bennük valamiféle mozgás, történet. „Igyekszem magam körül felismerni az elbeszélendő történet elemeit, és beavatkozás nélkül rögzíteni azokat hangulat fény-képek, portrék formájában.” Fényképein olyan pillanatokat látunk, amelyek automatikusan továbbíródnak a fejünkben, karaktereket, amelyek köré sztorikat szövünk. Miközben Gothár azt is mondja, hogy fotói sokszor tanulmányképek, amelyek illusztrálják rendezői elképzeléseit, segítve, hogy alkotótársainak pontosabban elmagyarázhassa, mi is van a fejében.
Egy két évvel ezelőtti Gothár-fotókiállításon Nádas Péter pedig ezt mondta: „Az a határozott benyomásom, hogy abszolút látása van. Ami egy kicsit hasonló ahhoz, mint amikor egy zenészről azt mondjuk, hogy abszolút hallása van. Az abszolút látás legalább olyan ritka adottság, mint az abszolút hallás. (…) azt jelenti, hogy a látó embernek nincs mondanivalója, hanem lát. Nem akar nekünk semmit elmondani, hanem úgymond ellátja a dolgokat, és ez bőven elegendő. Nincs külön magyarázat, képaláírás sem kell hozzá, semmi nincs, ami más lenne, mint látvány.”
Az Einspach Fine Art & Photographyban kiállított munkák ennyiben tipikus Gothár Péter-fotók, hiszen nem akarnak direkt állításokat megfogalmazni, nincs hozzájuk külön magyarázat, képalá, a látványok önmagukért és önmagukban vannak, a nézőnek kell köréjük szőnie a saját történetét. Miközben mégsem tipikus Gothár-fotók, amelyeket Einspach Gábor válogatott ki a hatalmas anyagból. Elmosódott, kontúrok nélküli, sőt olykor a látványt is totálisan destruáló kompozíciók, amelyeken bizonytalanná válik a tér és az idő, a hol és a mikor. Sejtelmesség, titokzatosság, puhaság jellemzi e felvételeket. Valamint atmoszferikusság, egészen elképesztő festőiség. Szinte már olyanok, mint egy impresszionista olaj-vászon kép, amelyen a különféle időjárási jelenségek kilúgozzák a konkrét kontúrokat. Az esőfüggöny hozzáférhetetlenné teszi a látványt, a pára selymessé alakítja a felületeket, a sötétség titkot emel a jelenetbe, az éles kontrasztok félelmet visznek a képbe, a párhuzamosan eltolt fénycsóvák pedig bársonyos struktúrákat rajzolnak.
Az elmosódottság olykor a kivehetetlenség határát súrolja, és erősen az absztrakció felé tolja el a látványt. Az egyik kompozíción meleg szürkék rajzolják ki a teret, a sarokban árnyék jelenik meg, valamiféle korlát, de az már nem vehető ki, hogy az előtte elterülő nagy sík út, víz vagy talaj, arra csupán a felső képsík elmosódott fénycsóváiból lehet következtetni. Mellette a szépiaszínű táj André Kertész párizsi felvételeit idézi, ugyanakkor sokkal erősebben hívódnak be különféle festmények, például Mednyánszky vagy William Turner tájképei.
Nagyon érdekes ezeknek a képeknek a csendje. Nem totális hangtalanság, hanem valamiféle pulzálás, amelyet apró loopok dominálnak, máskor pedig inkább pici neszeket vagy vibrálásokat észlelünk. Az elhaladó riskát ábrázoló képen szinte halljuk a patadobogást, miközben az elöl sétáló asszonyok beszélgetése is lassan bekúszik az elménkbe. Szinte tapintani lehet a levegő nehézségét, a sűrű pára vastaggá, pasztózussá teszi a látványt. Tempóját tekintve az esőfüggönyös kép a leggyorsabb, a hirtelen lecsapó zápor zajossá teszi a kompozíciót, kitakarja és elmossa a néznivalót, miközben ez az újabb layer nagyon érzékivé, zsigerivé és haptikussá teszi a képet. Soós Tamás is beszélt e felvételek mozgásáról a megnyitón: „Szóval mozgás, mozgás, mozgás, akkor is mozognak a képek, ha nem. Ezek a képek vannak, a »lenni«, a »levés« értelmében. Azért vannak, mert Gothár Péter azt akarta, hogy legyenek. Vagy csak úgy megtörténtek? (...) Már nem pillanatok ezek itt, hanem stabil és nem mozduló realitások, amelyek ettől függetlenül mégis mozgásban tartanak minket.”
Ami még összeköti ezeket a kompozíciókat, az a fluiditásuk. A látványok elolvadnak a szemünk előtt, miközben a legtöbb képen valamilyen formában ott van a víz: folyóként, medencében, esőként, páraként… A víz Gothár képein olyan entitás, amely elmossa az emlékeinket, a kapcsolatainkat, az életünket, semmissé és tünékennyé tesz, ugyanakkor valami olyasmi is, ami megtisztít, feloldoz, felszabadít a súlyaink alól. Ha jól megnézzük ezeket a képeket, mindegyik látvány valamilyen módon az eltűnés állapotában létezik, ott egyensúlyoz a lét és nemlét határán, ily módon számot adnak világunk gyors változásáról és sérülékenységéről is.
A kiállítás július 29-ig látogatható.
Fotók: Einspach Fine Art & Photography
