A gumiarcú visszatér - AZ IGENEMBER

Azt, hogy az ún. normális az abnormális, és hogy unalmas, szürke öltönyök mögött micsoda téboly dolgozhat, már régóta tudjuk, de íme, itt az új jelszó: "Az igen az új nem!" Ráadásul, mint ocsú a búzától, úgy válnak el az igenemberek (yes man) a nememberektől (no man). Carl Allen (Jim Carrey), elvált, harmincas banki alkalmazott az első alkalommal, ahogy beesik egy életmód-guru előadására, rögtön le is lepleződik: azonnal kiderül, hogy a búvalbélelt nememberek, azaz a "végeredményben halottak" táborába tartozik.

 

Mi jellemzi ezeket a lényeket? A szivárványszínű ingben pompázó, fanatikus tekintetű, ezernyi üvöltő rajongó által körülvett lelki vezető (Terence Stamp) szerint a nememberek magányosak, depresszívek, nincs magánéletük, unják a munkájukat, elhanyagolják a barátaikat, és minden felmerülő meghívásra vagy lehetőségre nemet mondanak. A cinikus újonc a hisztérikus tömegben egyetlen célpontként kipécéződve nem tehet mást, mint, hogy behódoljon a félőrült sámánnak, aki megígérteti vele, hogy ezentúl igent mond a lehetőségekre, "az életre".

 

A férfi élete innentől rohamosan anarchiába fordul, de legalább sokkal kevésbé lesz unalmas, mint azelőtt. Motorozik, csajozik, Harry Potter-buliba megy, koreaiul tanul, kocsmai verekedésbe keveredik, leánybúcsút szervez, muszlim feleségjelölttel ismerkedik, bungee jumpingozik, gitározni kezd és dalolva életet ment. Sajnos, a filmnek ezen a pontján egy viszonylag visszafogott Jim Carrey-től is el kell búcsúznunk, egy gumiarcú őrült kedvéért, aki a továbbiakban hiperaktívan végigbohóckodja a jeleneteket - végeredményben saját korábbi grimaszrepertoárját újrahasznosítva a Maszkból. Ez csupán azért zavaró, mert az általa formált szereplőnek egy tizedmásodpercnyi természetes gesztusa sincsen, mintha nem tenne mást, csak tornáztatná az arcát. A színészek nagy része szintén karikaturisztikusan elrajzolja a figurát, a hetvenes, cicaszemüveges, nimfomán szomszéd nénit alakító Fionnula Flanagantől kezdve egészen a főhős főnökét játszó, szódásüveg-szemüveges, Harry Potter-fan Rhys Darbyig.

 

Csodabogarakban valóban nincs hiány, az Allenhez járuló ügyfelek is igen meglepőek, az egyik kedvencem például az a hölgy, aki levitézlett sztárok arcképével díszíti habos tortáit, de a Harry Potter-bulin is érdekes szerzetek gyűlnek össze, viszont legalább hősünk megtanulja emberszámba venni azokat is, akiket eddig óvatosan kikerült mint ijesztő, azonosítatlan tárgyakat.

 

Peyton Reed rendező a romantikus komédiákban igazán otthon van - az ő nevéhez fűződik többek között a Szakíts, ha bírsz vagy a Pokolba a szerelemmel is - illik tehát, hogy a szerelmi szál ez alkalommal is a helyén legyen. A kérdés kipipálva, hiszen a film legüdébb színfoltja nem más, mint Zooey Deschanel kisasszony, a főhős életébe berobbanó, extravagáns és bájos Allison, akinek az a hitvallása, hogy az élet játszótér, és mindent meg is tesz, hogy jól szórakozzon. Hajnali futva-fotózós szakkört vezet megszállottaknak, akik elmosódó foltokat kattintgatnak nagy lihegve, és olykor bizarr jelmezben egy egészen lökött együttesben énekel. Allison koncertjei - a csikóhal- és sellőruhákkal, a névről ismert, pár fős keménymaggal - a film legeredetibb, legviccesebb jeleneteiről gondoskodnak, az egyetlen, ami gyanús, hogy vajon miért kezd ez a lány ilyen futóbolonddal. Mindenestre a bepörgött bankhivatalnok élete főnyereményét kaszálja ezzel a nővel, nem csoda, hogy hosszú idő után az első nemet visszakéredzkedni vágyó, volt feleségének mondja ki.

 

Végeredményben teljesen ártalmatlan, nem minden eredetiség nélkül való, és helyenként kifejezetten szórakoztató Az igenember, sőt, akár még tanulságos is lehet, amennyiben túlságosan beragadtunk volna már a megszokott komfortzónánkba. Ott úgysem történik soha semmi új, minden érdekes dologhoz ki kell dugni a fejünket, ez tényleg igaz. A filmet a Szállj le a döglött lóról, A járatlan út és más hasonló önsegítő könyvekhez kéne DVD-mellékletként csatolni, hiszen kifejezetten kedvet csinál ahhoz, hogy kicsit megkavarjuk az életünket.