Az újratemetésekről, a gyászról és mindezek nemzeti tudatban megjelenő jelentőségéről esett szó a konferencián. Vadai István szegedi irodalomtörténész például a Halotti beszédről tartott előadást, amelyből kiderült: zsoltárokon alapuló ? de csak utal a zsoltárok stílusára ?, írásbeli munkáról van szó, melyet aztán felolvastak ugyan, de nem első vagy másodlagos szóbeliségből vetették papírra, és nem is a latin szöveg tudatos fordításáról van szó ? hangzott el a konferencián. Érdekesség ez azért, mert a Halotti beszéd magyarul íródott, ami egyáltalán nem volt szokványos a korban. Hasonlóan nem másolat az Ómagyar Mária-siralom ? a gondolatról azonban jó, ha tudjuk, hogy szembemegy a nyelvészek által elfogadott közvélekedéssel, ők ugyanis másolási hibákat véltek felfedezni a szövegekben. A vita középpontjában maga a magyar nyelvű írásbeliség kezdete áll, de az előadásból az is kiderült, hogy nem lehetünk biztosak abban: a budapesti Mátyás-templomba III. Bélát vagy Könyves Kálmánt temették-e újra.
A temetetlen holtakat sorolta fel a 16. századtól napjainkig Kőszeghy Péter irodalomtörténész, aki elmondta: Janus Pannonius az egyik legkorábbi temetetlen holtunk. Mátyás katonái ugyanis nem merték megadni neki a végtisztességet a király ellen irányult összeesküvés okán. Teste négy évig hevert valahol, majd a pécsi bazilika alagsorában rejtették el. A 16. században Fráter György esete is hasonló, akinek teste tulajdonképpen 70 napig feküdt temetetlenül. A bíboros meggyilkolásának esete olyannyira felháborította a szultánt, hogy az bosszúhadjáratot hirdetett, amely során elesett Temesvár is ? említett példákat a hatalom végtisztesség ellen szóló szándékáról.
Zrínyi Pétert és Frangepán Ferencet a magyar rendi alkotmány megsértése miatt végezték ki Bécsújhelyen, majd testüket gödörbe dobták a bécsújhelyi dóm fala mellett. Egy tanár rendelkezett később titokban a hamvakról, ezt követően négyszer temették őket újjá ? szellemük a horvát nemzettudatot máig meghatározza. A temetetlen holtak kora azonban az oszmán fennhatóság megszűnésével sem ért véget: a 18. században például a jakobinusok perében elítélt Martinovics Ignáccal több társa kivégzését nézették végig, majd a holttesteket titokban temették el, 1814-ig senki sem tudta, hogy hova. A Kerepesi úti temetőbe aztán 1960-ban helyezték végső nyughelyükre a testeket. A példákból jól látszik, hogy elsősorban nem vallási intoleranciából, hanem világnézeti okokból tagadták meg a végtisztességet az áldozatoktól.
A fentiek ellenére a 20. század bővelkedik leginkább a temetetlen holtakban: 1950 és ?53 között, a totális diktatúra idején számos esetben titkolták el a temetkezési helyet, vagy éppen temették el álnéven a holtakat. Így lett például Borbíró Piroska Nagy Imréből. A miniszterelnököt aztán 1989-ben, harmadik újratemetésekor helyezték végső nyughelyére.
A konferencián szó volt Ady Endre újratemetéséről és ezzel a kultuszteremtésről is Takács Miklós irodalomtörténész előadásában, Tverdota György pedig József Attila első újratemetéséről beszélt, amelynek célja az öngyilkosságot elkövetett költőóriás kánonba való helyezése volt, ledér élete ellenére. Mercs István irodalomtörténész a Móricz Zsigmond által írt nekrológokról beszélt előadásában. Az író számos lap funerátoraként többek között Rippl-Rónaitól, Ady Endrétől, József Attilától, Karinthy Ferenctől vagy éppen Móra Ferenctől búcsúzott soraival. Sémáktól mentes nekrológjai személyes élményeket idéznek fel, alanyait mégis kemény tollal, szinte veséjükig látva elemzi, bár igaz, a saját szemszögéből ábrázolja őket. Mikszáthról például mint a hírlapirodalom nagyjáról beszél, irodalmi sikereit azonban nem ismeri el, fogalmazása szerint ?csak azon a téren kell keresni a hatását, ahol ő maga is nagy volt: a hírlapirodalomban?. Nem csak Mikszáthtal kapcsolatban fogalmaz azonban keményen: Illyés Gyula nem is engedi megjelentetni Babitsról írt nekrológját.
Készítette: Takács Erzsébet
Fotó: Csákvári Zsigmond
