A gyászruhás menyasszony, avagy Strauss, a tetemrehívó

MTI Fotó

Holott a díszlet- és jelmez-kollekción, meg a zenekaron kívül, kicserélődött a teljes szereposztás. Kovalik erős kézzel irányította és tartotta össze az énekeseket, ezúttal talán az előbbinél is koherensebb volt az előadás, talán, mert felszabadultabban énekeltek-mozogtak a szereplők - a világnagyságok nyomasztó jelenléte nélkül. Nem szólva arról, hogy a karcsú, fiatal Rálik Szilvia megjelenésében inkább keltette Elektra illúzóját, mint a termetesebb amerikai énekesnő. (Jól tudjuk, nem ez az elsődleges szempont, hiszen Birgit Nilsson a James Levine dirigálta Strauss-produkcióban 62 esztendősen énekelte el a bosszúálló királylány szerepét - felkavaróan -, amelyet a Metropolitan 1980-as előadásának DVD-felvételén többször is volt szerencsém megnézni.) 

     Az is külön méltánylandó, hogy a hagyományosabb színrevitelekhez szokott operatársulat pontosan értelmezte Kovalik századfordulós atmoszférát keltő, alaposan végiggondolt színházi jelrendszerét. Természetesen élte bele magát a mélylélektani búvárkodással felszínre hozott pszichés folyamatokba, ami operarendezőknek csak a legritkább esetben sikerül. A freudi hatást sem nélkülöző jelenetsorokat - amit az Elektra zenéje is egyértelműen sugall - világosan végigvezetett, belső logika vezérli, s az énekesek végletesen változó, viharos lelkiállapota tölti ki. (Az előadás elemzésére nem térünk ki, hisz az első szereposztás bemutatkozásakor részletes kritika jelent meg internetes lapunk hasábjain, Karsai György tollából.) 
  Antal Csaba hűvös kékes, háromszintes, monumentális játékterén otthonosan mozognak az énekesek, már amennyire a szophoklészi-hofmannstahl-i darab bosszút bosszúra halmozó, mitikus szereplőinek irgalmatlan sorsa megengedi. A csempézett fürdőház, az Elektra emlékezetét örökre foglyul ejtő medencét jelképezi: itt gyilkolta meg apját, a háborúból hazatérő Agamemnont felesége és szeretője.

   Rálik Szilvia maga az égrekiáltó bosszúszomj, a partitúrájába ékelt felkiáltójellel, a királyi apjával végző trónbitorló nagybácsi, Aegisthus és annak ágyasa, Elektra anyja, Klytaemnestra bűnének örök mementója. Ahogyan a pokoli bugyrokat megidéző, örvénylő zene, a szolgák közé űzött, kisemmizett királylány föllépése is fatálisan indulatos. Rálik magasságokat is pompásan uraló hangi ereje - jóllehet kevésbé telt, némileg élesebb a Nadine Secunde-nál - átüti a sokhelyütt igencsak fortissimóban megszólaló zenekart, és bravúros ugrásokkal vált át sejtelmesen érzelmes lírába, amikor a felismerési jelenetben rádöbben, halottnak hitt öccse, Orestes, azaz Szvétek László érkezett meg, aki leveszi válláról a bosszúállás már-már elviselhetetlen koloncát. A rögeszmés magányba zárkózott Elektra képében Rálik ekkor lágyul el igazi nő módjára, ő, aki mindaddig férfiasan lázadt mostohája ellen és engesztelhetetlen gyűlölettel fordult rémálmai miatt tanácsot kérő anyja ellen. Drámai nagyjelenetük fulmináns. A törékeny, magára utalt királylány és a méltóságát bűntudata alatt is óvni kívánó Klytaemnestra alias Kovács Annamária összecsapása az előadás egyik fényes kulcsjelenete. A kopaszra nyírt, hivalkodóan elegáns feketeruhában, hosszú, fehér prémpelerinben belépő királynő (jelmez: Benedek Mari) - a mezzo mélyebb hangfekvéseit is telt szépséggel visszaadó énekesnő - Kovács szerepformálásában, éppoly drámai, mint amilyen sajnálatra méltó is egy villanásra, amikor rádöbben Elektra engesztelhetetlenségére, vacogtató gyűlöletére és arra, hogy alig várja sorsa beteljesülését. Ritkán látni-hallani ilyen félelmetes, lélektanilag alaposan aládúcolt drámai kulminációt operaszínpadon. Mindez a straussi lendületben szárnyra kapott zenekarnak is köszönhető, amely Oberfrank Péter vezényletével poklot-purgatóriumot bejárt. Való igaz, némelykor visszavehetett volna a fortissimójából, amikor - ellentétben a premiert dirigáló Kovács Jánossal - egyik-másik főszereplő szólamát túlharsogta.

Elektra és - a bosszú helyett asszonyi kiteljesedésre vágyó húga - Crysothemis, azaz Bazsinka Zsuzsa közötti, féktelen dialógus voltaképp egymást követő, hatalmas ívű áriák párbeszéde, szenvedélyes összetűzés, a békés élnivágyás és a paranoiás leszámolás összecsapása. A fináléban, amit Kovalik alaposan, valljuk meg, picit didaktikusan átdolgozott, a húg immár királynői ambíciókat érlel, meggyilkolt anyja fehér bundájában hivalkodik - a hatalom csúcsán minden kezdődik elölről.

    Orestes maffiózó-vezérré változtatott figuráját - ha nem is annyira pregnánsan, mint Perencz Béla - a rendezői intenciót elértve, szikár közömbösséggel és riasztó kíméletlenséggel használja ki Elektra megpihenni vágyó gyöngeségét, és gyűri maga alá a lányt, aki gyászruháját fehér estélyire váltja. Orestes meg indul hidegvérrel gyilkolni. Ám nemcsak a trónbitorló párt, hanem a boszúállást előkészítő, sorsverte testvérlányait is lepuffantja. Nem kíván osztozni a hatalmon. A zene és a lélek orgiája az Atridák nemzedékekre kiható bűnein és bűnhődésén ül tort.