Gyémánt Bálint: Akik eljönnek a koncertjeinkre, a szabadságra váltanak jegyet

Nem feltétlenül szoktak a gitárosok doktorálni, ön vállalkozott rá. Miért fontos egy gitárművész számára, hogy fajsúlyos elméleti dolgozatot készítsen rengeteg kutatás árán?

A doktori fokozatokból a PhD a szűkebb szakmámat tekintve kifejezetten zenetudósoknak szól. A DLA – (Doctor of Liberal Arts) pedig, amit én is megszereztem, olyan aktív művészek számára érdekes, akikben megvan a nyitottság az elmélet felé is. A folyamat végén ugyanúgy van szakmai műhelyvita, mint minden doktorinál, meg kell védeni a disszertációt, el kell készíteni a doktori dolgozatot, ám nálunk idetartozik egy doktori koncert is, melynek követnie kell a disszertáció tematikáját. Régi álmom valósult meg ezzel.

Mi volt a témája?

Kifejezetten Pat Metheny munkásságának első 25 évét és csak a trióban készített lemezeit vizsgáltam.

Az utóbbi logikusnak tűnik, hiszen önnek is van egy triója. Milyen szempontból vizsgálódott? 

Próbálok valamilyen mintázatot találni, akár kompozíciós, akár improvizációs értelemben. Differenciálni igyekeztem, mi az, amitől számára különleges a trióban való alkotás.

Tulajdonképpen arról van szó, hogy évtizedek óta szereti Pat Metheny munkásságát, és a doktori révén lehetőséget kapott vagy teremtett arra, hogy elkezdje aprólékosan értelmezni, miért is kedveli ennyire?

Igazából az elmúlt 25 évben folyamatosan foglalkoztam ezzel. Az első kérdésre visszatérve az is motivált persze, hogy nagyon szeretek tanítani, és az egyetemi oktatásban ehhez előbb-utóbb kell egy tudományos fokozat. Azt hiszem, jelen pillanatban a jazzvilágból érkező művészek között nagyjából az első tízben vagyok Magyarországon, aki ilyen típusú doktorit szerzett. Nagyon-nagyon fontosnak tartom ezt, és bizonyos értelemben a műfaj pozicionálása szempontjából is elengedhetetlennek érzem.

Sikerült személyes kapcsolatba kerülnie Pat Methenyvel?

Róla azért tudni kell, hogy ő bizonyos értelemben az egyik csúcsa a maga szakmájának. Nem csupán arról beszélek, hogyan gitározik vagy milyen művész, hiszen ez nem sport, és ez nem összehasonlítható ebben az értelemben. Viszont Metheny szerintem örökké Guinness-rekorder lesz abban, hogy hány különböző kategóriában kapott Grammy-díjat az eddigi életműve során. Elmúlt hetvenéves, számomra elképzelhetetlen volt az, hogy személyesen is beszélhessek vele.

Miért?

Többek között azért, mert professzionális menedzsment védi, aminek nyilván az is a feladata, hogy megvédjék azt a kevés szabad idejét. Amikor ő mondjuk hét nap alatt a kilencedik koncertjét adja hetvenévesen, érthető, hogy egyszerűen nincsen ideje, energiája másra.

Tehát nem találkoztak?

Sem vele, sem a kapcsolattartóival nem beszéltem a doktorimról, viszont említettem a Jazzfest Budapest vezetőjének, Kleb Attilának. Ő pedig Metheny itthoni koncertje kapcsán elmesélte neki, hogy van egy pasas, aki Magyarországon viszonylag ismert gitáros, aki belőle írja a doktoriját. Metheny erre azt üzente, hogy ugorjak be hozzá tíz percre a koncert után.

Végül tehát létrejött a nagy találkozás?

Igen, és végtelenül kedves és kollegiális volt velem. Én persze visszaestem a 15 éves rajongói önmagamba. Bár elég jól beszélek angolul, és a kommunikáció bizonyos értelemben a kenyerem egy része, de teljesen el voltam érzékenyülve attól, hogy találkozhatok vele. Megadta az e-mail-címét, és elkezdtünk levelezni, így valóban érdemi diskurzust tudtunk folytatni a doktori kutatásom kapcsán. Elképesztően segítőkész volt, ráadásul nagymértékben emeli a kutatásom minőségét az, hogy a személyes narratívájával gazdagította a disszertációt.

Van olyan tanulság, amit ebből a hatalmas munkából szűrt le magának?

Többek között arra jutottam, hogy aligha lesz még művész, aki annyiféle dolgot csinálhat az életében, mint ami neki megadatott. Egyszerűen más világot élünk, máshogyan hallgatunk zenét, más a viszonyulásunk a kultúrához, talán máshogyan is fogyasztjuk.

Mire gondol?

Mióta mobiltelefonunk van, teljesen máshogyan tudunk koncentrálni, más formában találkozunk zenével és a rövid videókkal. Nyakig merülünk a különböző, akár a digitális platformokon elérhető tartalmakban, lényegében öt másodpercet adunk arra, hogy eldöntsük valamiről, hogy az jó-e vagy rossz, és görgetünk tovább. Persze nagyon tisztelem azokat, akik még vásárolnak vinyllemezt, kiveszik a tokból, megszagolják, felkészülnek a zene befogadására.

Önnek is készült egy ilyen lemeze a trióval.

Így van, de még nekem sincs mivel lejátszani, hogy teljesen őszinte legyek. Rendkívül fontosnak tartom, hogy egy művésznek legyen víziója arra vonatkozólag, hogy kiknek alkot és hogyan szólítja meg azokat az embereket. A fizikai hordozó sem csupán hagyományőrzés. Ha csak egy maréknyi embernek is, de sokat jelent.

Fontos meghatározni a célközönséget?

Ez fontos kérdés, és ha már ilyen konkrétan beszéltünk erről, akkor jó példa rá a Jaco Pastorius, Bob Moses, Pat Metheny trió 1975-ös Bright Size Life című lemeze. Ez az album az akkori legfontosabb jazzmagazinban egy csillagot kapott. Később beválogatták minden idők száz legfontosabb jazzlemeze közé. Erre mondja Metheny, hogy talán ezért sem érdemes kritikusoknak, lejátszási listáknak vagy Instagram-követőszámnak alkotni.  

Harcsa Veronikával is nagyszerű dolgokat hoztak össze, de számomra a trió még kedvesebb. Elképesztően komplex és eklektikus zenei világot épít, melybe jazztől kis túlzással a hard rockig belehallok valamit.  

Örülök, ha úgy érzi, hogy megszólítja a zenénk.

Idetartozik az információ, hogy a Vidámpark zenekarban is játszott, ami az alternatívok között is alternatív volt.

Igen, játszottam a zenekarban Őz Zsolt haláláig. Friss egyetemistaként kerültem oda, akkor abban gondolkodtam, hogyan lehet még komplexebb és még bonyolultabb valami. Zsolt teljesen másik irányból alkotott. Nagyon sok végén égette a saját gyertyáját, de szerintem hasonlóan gondolkodtunk vele az alkotásról és a művészetről. Csodás zenei utazás volt.

Meg tudná határozni a saját zenei műfaját?

Talán jazznek skatulyáznám első körben, de nagyon fontosnak tartom elmondani, hogy a jazz szinte bármivel képes fuzionálni. Hatással lehet rá a kortárs klasszikus vagy a kortárs popzene, a rock, vagy bármilyen alkotási forma. A mai jazz sokkal inkább szemléletmód, attitűd, mint egy könyvben leírható zenei műfaj.

Ami egyúttal nagy szabadságot is jelent?

Igen, nagyon nagy szabadságot élek meg a saját művészetemben, és igazából ezt a szabadságot kergetem folyamatosan.

Ráadásul szeretek beszélni a kompozíciók között, úgy érzem, ezáltal is közelebb érzik magukat az emberek a zenéhez. Ha csak egy nézőpontot adok, nem is szakmait, de elmondom, hogy ez a dal nekem miért fontos, máris máshogyan hallgatják.

Láttam egy videót, amelyen egy Jazzahead! nevű fesztiválon játszanak.

Gyakorlatilag ez a világ legnagyobb jazz showcase fesztiválja, ami azt jelenti, hogy a szakmai közönség előtt 30 perces koncerteket adhatnak kiválasztott formációk. Brémában rendezik meg minden áprilisban, mi közel ezer jelentkezőből jutottunk be a 16-ba.

Nagy dolog ott lenni?

Ez lényegében Európa, de talán a világ legfontosabb jazzkonferenciája, ott van az összes kiadó, ügynökség, minden kisebb-nagyobb klub és fesztivál képviselője. Ráadásul volt lehetőségem Harcsa Veronikával duóban, illetve a saját triómmal is képviselni Magyarországot. Ez szerintem teljesen egyedülálló, hatalmas megtiszteltetés.

Pár éve nekivágtak Harcsa Veronikával, aztán a trióval is Európa meghódításának. Most hogy áll a hódítás?

Szerintem most az egész zeneipar nehéz helyzetben van a világon. Nagy a zaj minden értelemben, de ami engem illet, nem panaszkodhatom. A legutóbbi triólemezem volt talán a hatodik olyan album, amelyen külföldi lemezkiadóval és ügynökséggel dolgoztunk. Jövő héten indulunk a trióval Koreába, Kínába és Azerbajdzsánba egy kéthetes turnéra.

Tehát töretlen a pályaív?

Lehet, hogy csak az életkorom vagy a pályám íve miatt érzem így, de a Covid után lényegében minden megváltozott.

A Covid óta nem állt vissza a világ?  

Ma már nem várhatjuk el a közönségtől, hogy nyolc hónapra előre megvegye a koncertjegyeket, mert lehet, hogy tudat alatt, de még mindenkiben van egy olyan, mint amit a Covid két évében éltünk, hogy úgyis mindent lefújnak, aznap majd eldöntöm, hogy elmegyek vagy nem megyek el. Én is látom a jegyelővételeken, hogy régebben két vagy három hónappal előtte fogytak el a jegyek, most meg két nappal előtte van telt ház. Ez persze óriási öröm, de mindenképpen változás.

Ezt nyugaton is tapasztalja?

Természetesen, de amikor Németországban játszom mondjuk hetven fő előtt egy kicsi jazzklubban, akkor az a hetven ember, akit érdekel, kérdés nélkül kifizeti a harminceurós belépőt. Magyarországon nem játszhatok harminceurós jegyárakkal, még a Művészetek Palotájában sem.  

Jelenleg is tanít a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen, valamint a Póka Egon Művészeti Akadémián is. Az utóbbi a Póka Egon alapította Kőbányai Zenei Stúdió folytatásának is tekinthető, ahová annak idején ön is járt?

Igen, az érettségi után 2002 és 2004 között jártam a Kőbányai Zenei Stúdióba, amit azóta is meghatározó élménynek tartok.

Egon akkor még nem sejthette, hogy egyszer majd egy egyetem viseli a nevét.

Azt is csak remélte, hogy végre létrejön egy olyan egyetem Magyarországon, amely a nem kifejezetten klasszikus vagy jazz-zenészeknek szól, hanem végre könnyűzenészek számára is biztosítja a legfelsőbb szintű oktatást, és nem mellesleg papírt is ad. Ez egy nagyon fontos lépés.

Mit mond a szakma praktikus oldaláról a diákjainak?

Szerintem a zenészeknek és a művészeknek is ugyanaz a feladata, mint mindenki másnak: alapvetően a saját boldogságunkat kell megtalálnunk. Tudni kell, hogy a művészetünk érdekében milyen áldozatot szeretnénk vagy tudunk meghozni, és mi az, amit nem. Nem létezik jó vagy tökéletes út. A zene sokféleképpen lehet az emberek szívében. Szerintem először azt kell valahogy definiálnia egy fiatal muzsikusnak, hogy hogyan képzeli el saját magát, mi az, ami számára öröm lenne.

Mennyire nehéz bekerülni a PEMA-ra?

Szerintem meglehetősen. Nyilván nemcsak a technikai vagy az elméleti felkészültséget vizsgáljuk, hanem azt is, hogy a jelentkezőben látszik-e a szikra, kiderül-e, hogy valamit képes és akar is megmutatni a zenén keresztül.

Tanárként tehát mit lát valódi feladatának?

Tanárként sokkal inkább támogató, útmutató szerepem van, mint az egyszerű anyagleadás és számonkérés. A saját tapasztalataim által kell utat mutatnom a növendékeimnek abban, hogy ők elkerülhessék az én tévútjaimat.

Keressenek saját tévutakat?

Ha muszáj, de legalább az enyémekre ne vesztegessék az idejüket.

És a sikerekből is lehet tanulságokat meríteni. Az ázsiai turnét már említette, jól tudom, hogy a közeljövőben mindössze egy koncertjük lesz Budapesten?

Igen, erre az évre erősen rányomta a bélyegét a múlt héten lezárt doktori folyamat. A doktori avatásomon azért nem tudok ott lenni, mert aznap éppen Koreában játszom. Vérzik a szívem, hogy nem lehetek ott, de a következő feladatra kell fókuszálnom. Remélem, hogy a trióval új lemezt veszünk fel, és Harcsa Veronikával is többet dolgozunk jövőre.

Legközelebb tehát most szombaton a Budapest Jazz Clubban hallhatja a Gyémánt Bálint-triót a hazai közönség? 

Igen. Novemberben és decemberben lesznek még koncertek, de örülök, hogy egy kicsit kifújhatom magam az utolsó negyedévben. Május 22-én volt műhelyvitám, és 23-án megszületett a kisebbik lányom. Utána két hétre beadtam az egész dolgozatot, tehát nem sok időm jutott pihenésre. Remélem, jövőre sokkal több kreatív energiát tudok majd a hangszerbe és a színpadi létbe fektetni, végül is ez ad nekem igazán erőt, ott vagyok a leginkább elememben.

Fotók: Csiki Vivien / Kultúra.hu