Gyémántkeménység - DV8: CAN WE TALK ABOUT THIS?

Műfajteremtőként aposztrofáltam a Lloyd Newson vezette társulatot, de igazság szerint elkél ide a többes szám, hiszen teremteni kettőt minimum sikerült az alakulás óta eltelt, huszonhat év alatt: megalkotni a fizikai színház, napjainkban lépten-nyomon emlegetett irányzatát, illetve újraalkotni az egészestés táncfilm műfaját, melynek talán legfontosabb három példamunkáját, igazi klasszikusokat maga a DV8 jegyez. A társulat első budapesti vendégjátékára e trilógia utolsó darabjának színpadi verzióját, a Strange Fisht hozta el. A Barcelonai Világkiállításra készült darabot Szabó György meghívására játszották el itt, nem mellesleg: világpremierként. A Petőfi Csarnokot, az előadás helyszínét valósággal megostromolta akkor a közönség. A Can We Talk About This? (Beszélhetünk erről?) című produkció első estéjén is jelentős tömeg gyűlt össze, pedig volt pár nehezítés az akadálypályán. A honlapon jelzik, mikorra kell legkésőbb megérkezni, későket nem engednek be, a ruhatár kötelező s nyomatékosítva megjelent: ?az előadásban meztelenség, durva nyelvhasználat és esetenként morálisan sértő jelenetek is előfordulnak.?

Az ausztrál születésű, idén ötvennyolc éves Newson pszichológiát tanult hazájában, majd a London Contemporary Dance Schoolba nyert ösztöndíja idején kötelezte el magát végleg a tánccal. Előtanulmányai azonban alapvetően nyomták rá bélyegüket munkásságára, pompás alkotásaira. Kevés a hely, akár csak vázlatosan ismertetni a világhírű társulat jelentőségét, de még a magyar vonatkozások sorolását is. A három, eddig idehozott előadás (Strange Fish ? 1992, Bound to Please ? 1997, Just for Show ? 2005) születése évében már landolt is nálunk, frissen és ropogósan. Mindez elmondható a Can We Talk About This? című munkáról is, mely olyan, igen kényes témákat feszeget, hogy az előadás ötödik percében már érthetőek az érkezés pontosságát és egyebeket szorgalmazó jelzetek.

A soknemzetiségű együttes sodró, intenzív előadása napjaink (nyugat-) európai társadalmainak egyik legfeszítőbb, időzített bombaként ketyegő problémájáról, a multikulturalizmus lehetségességéről vagy lehetetlenségéről szól. Valódi intolerancia-e az intoleranciával szemben tanúsított intolerancia? A DV8 valós történetek, a maguk idején óriási nyilvánosságot kapott, vagy csak egy szűk közösséget megrázó drámák, ideológiai összecsapások, becsületgyilkosságok, vérbosszúk és egyéb aljas, gyáva tettek tárgyilagos ismertetéséből, szilánkjaiból hozza létre páratlanul bátor és provokatív előadásának szövetét.

A mű mottója egy Salman Rushdie-gondolat: ?Rém egyszerű nem felháborodni egy könyvön. Csak be kell csukni.? A játéktér puritán, hétköznapi: a padlón mintás parketta, körben ajtók, üvegfelület, a magasban egy ablak, körben pedig vaskos keret. Európa: átjáróház. Európa: otthonunk.

Amit látunk, pont annyira színház, mint amennyire tánc. Szilánkokból épített dokumentumdarab, beszélő fejek, beszélő testek, a mozgás megtámasztotta, erősítette, kibontotta történetek sodró áradása. Az iszlám és a modern Európa tévképzetektől terhes, az elmúlt két évtized eseti gócpontjait vázoló története. Provokáció és vitairat, együttgondolkodás és bátor szókimondás. A játék pár perc alatt az égbe viszi a nézői pulzusszámot, sodró eseményeit, rétegeit, szilánkjait nagyon megterhelő követni (a kiváló fordítás azoknak is sokat segíthet, akik azt gondolják, jól tudnak angolul). A mélyinterjúkból, tévé- és rádióműsorokból, híradórészletekből összeállított konzervanyag mellé a pompásan mozgó, a legkeményebb fizikai megpróbáltatások közben is remekül beszélő, újabb és újabb személyek bőrébe, sorsába bújó játékosok produkciója társul. Egy-egy vezető téma, dátum, név a falakra is felíratik. Rushdie-é mellett például a szomáliai születésű Ayaan Hirsi Ali író-politikusé, a meggyilkolt Theo Van Gogh holland filmrendezőé, vagy névtelen áldozatoké. A velünk szemben álló előadók egymás után előhúzott, majd a padlóra ejtett portrék, a hozzájuk tartozó, egy-két mondatban ismertetett sorsok tucatjaival sokkolnak. Az irgalmat, érveket, vitát, ellenvéleményt nem ismerő vallási téboly áldozatai ők: művészek, tanárok, diákok. Végtelen soruk napról napra gyarapszik. A Trafóban ülve mindez olykor annyira távolinak tűnhet, és mekkorát tévedünk. Egy pillanatban valaki felpattan a nézőtéren, távoztában üvölt, valamit a színpadra hajít: ?Egy homofób szar ez az egész, iszlámgyűlölők!? ? a darabot addig figyelmesen követve, ennek a mondatnak zéró a relevanciája. Felmerülő gyanúnk a beépített ember tárgykörében utóbb visszaigazolást nyer ? a DV8 ilyen trükköt már a Bound to Please című darabban is bevetett, hatásosabban, bár az emberben most is megfagy pillanatra az ütő.

Az okos, felelős provokáció nagymestere, Lloyd Newson legfrissebb munkájában is kulcskérdéseket feszeget, megingathatatlanul erős erkölcsi alapokon, dokumentarista módon. Kevesek tudnak már ennyire elgondolkodtatni, mint ő. Negyedszázada, mindig. Örömteli a hír, hogy új produkciójához most Budapesten is szereplőválogatást tart.