A két főszereplő úgy mozog, játszik, mintha egy - valamikor 1938 és 1955 között forgatott - afrikai tárgyú fekete-fehér francia filmdrámában
állna kamera előtt. Szikszai Rémusz (a főhadnagy) a nem rövid este folyamán tíz-tizenkétszer rágyújt, megiszik pár liter folyadékot (pálinka, vörösbor, pálinkás vörösbor). Robin László (a 63-as számú elítélt) kiáll számos ütleget és alászáll a pokolra, mely történetesen odafenn van. A teljes cselekményt uraló monumentális táskakeresési ügy (plusz gyilkosságok, kincs, dokumentum, ama Csontbrigád sorsa, ártatlansága etc. - és még egy piperetáska, amely csak amolyan al- és áltáska) nemegyszer fordítja őket egymással szembe. A kibonyolódás során egyikük menyasszonya beleszeret a másikba. Kell ennél több? Nem ártana. A kemény "vágásokkal" - a fények-sötétek ollójával - sorjáztatott snittek negyed tizenegyig kígyóznak. Szikszai az irgalmatlan légiós körülmények között már egereket, csótányokat vizionáló tudatú, oxidálódott májú fiatal férfit alakítja tiszteletre méltó komolysággal, Robin a halált megvető bátorságú konspirátort - s mindketten a talpig becsületes, látszólag kilátástalan jövőjű hazafit, akiknek az utolsó képkockákig kell várniuk a kézfogásra. A história, mely őket behálózza, igen zavaros, színházi tetőpontját ráadásul egy vörös megvilágítású gulág-jelenet rémálmában, a teljeséggel értelmetlen "kőfejtés" csikorgó darálójában éri el. Ebben a látomásban is jelen kellene lennie a kópés, életigenlő humornak - s az előadás egyik színésze, a színészt játszó (de kilétét színészkedve ügyesen eltakaró) Tamási Zoltán révén jelen is van, ám ezt csak a kétszáz percet visszafelé fejtve látjuk át. Sok mondat viszont utólag sem válik mélyebbé ("a gyenge hiéna is hiéna" szentenciája se nagyon).
Kabinetalakítást kérő ütődött karakterfigurák és az összefüggések semmibevételétől rejtélyes személyek veszik körül hőseinket. Férfinak öltöztetett nő, kunkori festett bajusz, dizőz mikrofonjába épített öngyújtó: a diákszínházi, vásári, kabaréba illő fogások fel-feltünedeznek a magát színműnek álcázó kanavászban. Az együttes (Szentes Kata, Bereczky Péter, Szabó Attila Ferenc, Quitt László, Regős János, Ficzere Béla, Zöldhegyi Sarolta, Deák Tamás) igen változatos színvonalon teljesít; a már említett három főszereplő mellett Szabó elsőrangúan. Pelva Gábor a saját zenéjét muzsikálva pettyezi hangcsillagokkal a szolgálat, számkivetettség éjszakáját, mely nappal is ráborul a "túlvilági" csontbrigádra és "földi" megfelelőjére. A Horgas Péter és Tamás Gábor tervezte díszlet szerencsés leleménye a könnyen mozgatható lécládák jelzéses bútorozásra tökéletesen alkalmas tucatja. (Lehet, hogy a vörös víziót is a stílusidegen fémalkalmatosságok nélkül, csak e tárggyal kellett volna megoldani?) Kalicz Klára jelmezei is dicséretesen sikerültek: minimálisan egyénítenek, kortalanul általánosítanak, színeik jól hatnak a fekete függönyzet előtt, a nyers faládák között.
Deák Tamás, a körültekintően, pontosan tevékenykedő rendező - aki a kilencvenes évek közepén a Piszkos Fred, a kapitány két szerepét is játszotta - nem kapott megfelelő segítséget dramaturg önmagától. Bő lére eresztette a fölösleges ismétlésekkel terhelt szöveget, nem találta azt az eredőt, amely az elemelt Rejtőnek és az echte Rejtőnek is megfelel. A premiernek nincs meghatározó szólama, sem a szimbolikus tárgyiasság, sem a bohózati irónia nem dominál. Hánykolódik, stilárisan gyakorta sérül a Csontbrigád. De mindenképp rokonszenvet ébreszt a vállalkozás: minden ízében kemény munkát, odaadást éreztet, s valószínűleg rejt még tartalékokat, ha egyszer-kétszer ismét "átpróbálják" az egészet.
