„Gyere be, ne csak nézelődj”

Ez az alkalmanként a Budai Vigadó ablakára biggyesztett felirat is lehetne a mottója a Hagyományok Házának. Vezetője, Kelemen László tizennyolc éve dolgozik azért, hogy megmentsék és átadják a magyar vidékek kiveszőben lévő kultúráját. Az erdélyi központok megnyitása apropóján beszélgettünk tükörbe nézésről, lópatkolásról és iskolai népzeneoktatásról is.

Rövidesen
több központot nyit a Hagyományok Háza Erdélyben. Miért?

A Hagyományok Háza hálózata egy élő szövet, amely – a
munka jobb elvégzése érdekében – folyamatosan alakul. Miután megalapítottuk a
hálózatokat Délvidéken, Kárpátalján, Felvidéken és Erdélyben, rájöttünk, hogy
az erdélyi részt ebben a formában nem tudjuk kellő hatékonysággal működtetni. Egyrészt
Erdély hatalmas terület, Nagyvárad és Csíkszereda közt csaknem négyszáz
kilométer a távolság, ami annyi, mint ha keresztülszelnénk Magyarországot. Másrészt
Erdélyben él a legnagyobb magyar kisebbség, csaknem másfél millió ember.
Harmadrészt Erdélynek kiemelt szerepe van a hagyományos kultúrában, ez a
„tiszta forrás”, amelyből sokan merítettek Bartók Bélától a ma működő magyar
táncegyüttesekig. A nemzetiségek együttélése Erdélyben – miként Bartók is
fogalmazott – a hagyományos kultúra olyan gazdagságát eredményezte, amely
méltán vívott ki csodálatot számos 20. századi alkotóból. Most létrehozzuk az
erdélyi Hagyományok Házát négy székhellyel: Kolozsváron, Székelyudvarhelyen,
Csíkszeredában és Marosvásárhelyen lesznek irodáink, ez utóbbi erdélyi
központként működik majd.

A
budapesti Hagyományok Háza szabja meg a stratégiai irányvonalat az erdélyi
központok számára is?

Inkább úgy mondanám, hogy

mindannyiunk számára az élet szabja meg a fő irányvonalat.

A Hagyományok Házát is a társadalmi szükséglet hívta
életre tizennyolc évvel ezelőtt. Intézményesített keretek között tesszük lehetővé
a hagyomány átadását, miután a falvakban, a természetes paraszti közegében ez
szinte teljesen megszűnt. Erre ugyanakkora, sőt talán még nagyobb szükség van
Erdélyben, mint Magyarországon. Viszont a lokális megoldások mindig
elsődlegesek, mert nem azt akarjuk, amit a 19. század végén eleink elértek, hogy
vették például a szatmári csárdást, és „ez a magyar népi tánc” felkiáltással
végigterítették az egész országon. Elengedhetetlen a tájegységi jellegzetességek
figyelembevétele egy-egy központ programjának összeállításakor.

A Hagyományok Háza sokrétű tevékenységet folytat. Az erdélyi központok is vállalják mindezeket?

Az erdélyi egységek is ugyanazt a hármas feladatkört
látják el kicsiben, amit a budapesti ház. Végeznek egy disztribúciós
tevékenységet, amelybe a magyar-magyar közeledéstől kezdve az egymás
kultúrájának megismertetésén át számos dolog belefér. Ez egy kirakatfunkció.

Sokkal
szebb, ha közösségépítésnek nevezzük.

Minden funkció a közösségépítést segíti, ám nálunk ez következmény,
nem cél. Ami azért fontos különbségtétel, mert erővel,

hatalmi szóval nem lehet közösséget építeni.

Meggyőződésem, hogy az iskolai népzeneoktatás is azért tart ott, ahol, mert erőszakkal próbálják a nebulók fejébe beleverni a népdalokat, miközben a kultúra élményét pusztán felajánlani lehet. Mi elsősorban a kultúrát szeretnénk átörökíteni, ez a tevékenység természetesen közösségeket hoz létre.

Miként
döntik el, hol mit érdemes megmutatni?

Terveink szerint évente kétszer összeül a budapesti és erdélyi csapat, és közösen határoznak a tervezett előadásokról. Az erdélyi régiós központok a budapesti Hagyományok Háza stratégiai partnereként működnek majd, és a környező magyarlakta települések kulturális életére is nagy gondot fordítanak.

A
másik funkció az archiválás. Budapesten marad a központ?

Igen, ugyanakkor az erdélyi egységekben is végeznek
majd archiválási tevékenységet, amelynek részeként szükség van az amatőr
fotósoknál, filmeseknél fellelhető anyagok összeszedésére, és ahol még akadnak
fehér foltok, ott gyűjtésre is. Bartókék nyomán sokan indultak útnak, később a
táncház mozgalom is számos amatőrt lelkesített, akik olykor komoly gyűjteményeket
halmoztak fel. Múlt héten hívott fel egy gyergyói hölgy, akinél van két szalag,
amelyet a hetvenes években rögzítettek. Nekünk mielőbb össze kell gyűjteni
ezeket az egyre rosszabb állapotú, zömében analóg felvételeket, hogy
megmenthessük az utókornak. A nyolcvanas években már Erdélyben is megjelentek a
videokamerák, amelyekkel például a lakodalmakat – így a táncokat is –
rögzítették.

Hogyan
jutnak ilyen felvételekhez, megkeresik önöket?

Jórészt igen. Ezért fontos a jelenlét, mert az ilyen anyagok – köztük például családi fotók – többnyire ismeretségi alapon kerülnek elő, és számos fontos információt hordoznak. Ma, amikor a Csoóri Sándor Programban nagyon sok pénzt költ a magyar állam arra, hogy a táncegyüttesek számára autentikus viseletek készüljenek, valójában nincs hiteles adatbázis a tájegységek viseleteiről. Most fogtunk hozzá egy átfogó adatbázis elkészítéséhez, mert bár itt-ott ezek dokumentáltak, de az egyes öltözetek jelentését nem ismerjük pontosan. Ma is előfordul, hogy egy szakember megnéz egy táncelőadást, amelyben nagy gonddal készült viseleteket lát, de fogja a fejét, mert a jelmeztervező egy ránézésre harmonikus, ám jelentését tekintve össze-vissza öltözetet állított össze.

Ez
még kutatható, pótolhatóak a hiányosságok?

Azt remélem, igen, noha az utolsó pillanatban vagyunk. A viseletekből már jórészt az erdélyi közösségek is kivetkőztek, Széken, Kalotaszeg környékén, vagy a Székelyföld egyes részein akadnak még viseletben járók.

A
harmadik tevékenység az oktatás.

Az élő visszatanítás. Ebben a Hagyományok Házának már komoly tapasztalata van, a kurzusokat, akkreditált képzéseket szeretnénk Erdélyben is meghonosítani a helyi igényeket, erősségeket figyelembe véve.

Oktatási
intézményekkel együttműködnek Erdélyben is?

Az elmúlt két évben a Romániai Magyar
Pedagógusszövetséggel karöltve – magyar kormányzati támogatással – kétezer-száz
óvónőt képeztünk tovább a népi gyermekjátékokról szóló akkreditált
programunkban. Ezeket igyekszünk bővíteni. Meg kell határoznunk azokat a
centrumokat, ahol Erdélyben tovább fogjuk folytatni a kézműves mesterség átadását.
Ezek hely- és alapanyagigényes tevékenységek, így jól meg kell fontolnunk – a
helyi civil szervezettel együttműködve –, hol mire lehet igény. Ugyanakkor
vannak hiányszakmák, amelyek mesterei kiveszőben vannak. Ma alig lehet találni
egy jó ácsot, miközben a székely mesterek híresek voltak erről. De ilyen a
kovácsmesterség is, és míg virágkorukat élik a szabadidős lovas tevékenységek, nincs
olyan, aki megpatkolná az állatokat. Azért említem ezeket a példákat, mert
sokan úgy gondolják, hogy a hagyományátadás némi énekelgetés, táncolgatás, mesemondás,
holott a népi kultúra az élet ennél jóval szélesebb szegmensét öleli fel.

Van
megfelelő infrastruktúrájuk Erdélyben vagy másutt, a határon túl? Gondolom,
együttműködésekre van szükség a helyi kultúrházakkal, színházzal, egyetemmel.

Természetesen együttműködések révén jutunk játszóhelyekhez, ám nagyon eltérőek a törvényi szabályozás adta lehetőségek egyik vagy másik országban. Felvidéken Füleken van a központunk, ott remek az együttműködés a helyi civil szervezetekkel. Délvidéken nehezebb a helyzet, noha segít bennünket a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet. Kárpátalján megesik, hogy átutaljuk a pénzt a pályázatainkon támogatást nyert civil szervezeteknek, ám a bankok egyszerűen nem adják oda nekik. Az erdélyi irodáink négy-öt alkalmazottal működnek majd, Marosvásárhelyen szeretném, ha lenne saját ingatlanunk. Kolozsváron a Sapientia egyetem ad otthont nekünk, ahol jövőre – a mi kezdeményezésünkre – elindul a nappali tagozatos néptánc képzés. Székelyudvarhelyen a mozi épületét ajánlotta fel számunkra az önkormányzat, Csíkszeredában még tárgyalunk.

A Hagyományok Háza küldetése, hogy továbbörökítse a néphagyományt. Miként lehet elérni, hogy ezt például a fiatalok ne pusztán a múltunk poros, vitrinben tárolt részének tekintsék?

Nem szabad lebecsülni a vitrinek szerepét, noha elengedhetetlen, hogy modern eszközökkel ragadjuk meg a felnövekvő generáció figyelmét. Egy mai középiskolásnak, ha megemlítem Andrásfalvy Bertalan egyik könyvét, akkor nem a könyvtárba rohan, hanem a Google-be üti be. Mégis érdekes tapasztalat, hogy

a Fő utcán sétálók jelentős része a délutáni, esti foglalkozásaink alkalmával itt kukucskál az üvegablaknál.

Akadt, aki kiírta, hogy „gyere be, ne csak nézelődj”. Ez természetesen a
kirakat, de mivel az emberek jelentős része nagyon kevéssé ismeri a népi
kultúrát, egy-egy ilyen kirakatot látva rácsodálkozhat. A hagyományos és modern
eszközök széles skáláját vonultatjuk fel: fesztiválokat, énekköröket szervezünk,
miközben a virtuális valóság eszköztára lehetőséget ad arra, hogy ha már nem
lesz Szászcsávási Zenekar, akkor is élvezhessünk nem csak a muzsikájukat, hanem
a játékuk látványát is, mintha ha ott lennénk. A játékkonzolokban is számos
lehetőség rejlik, hiszen a táncos programok mintájára például megtanulhatjuk általa
Mátyás István „Mundruc” egy kalotaszegi legényesét. De ezek csupán eszközök, a
tartalom a lényeg, és az nem változik.

Belakták
a felújított Budai Vigadót?

Igen, sőt, kezdjük kinőni. Folyamatosan bővül a jelmeztár, a Magyar Állami Népi Együttes egyre több díszletét tároljuk. Ugyanakkor mindig újabb és újabb lehetőségeit fedezzük fel az épületnek. Nagycsütörtökön Ég és föld címmel adott koncertet a Magos együttes és a Szent Efrém Férfikar a színpad és a fölötte megnyitott galéria különleges adottságait kihasználva. Jövőre megrendezzük a Hagyományok Háza első bálját, szóval rengeteg tervünk van.

Mennyien
fordulnak meg a Hagyományok Házában?

Nincs friss adatunk az egy évvel ezelőtti megnyitó óta, a kiköltözésünk előtt évi negyvenezernél is több látogatót fogadtunk. Én azt remélem, hogy ez a szám idén már hatvan-nyolcvanezerre nő. Ennél jóval több embert érünk el, hiszen a magyarországi és határon túli hálózatunk számos érdeklődőt szólít meg vidéken és külhoni településeken.

Hogy
állnak a digitalizáció terén?

A könyvtárunk és az archívum számos fontos hagyatékot tárol és dolgoz fel, most éppen Erdélyi Zsuzsanna örökségét leltározzuk és hozzuk be a házba. Több szakemberünk dolgozik az anyagok digitalizálásán, azonban a filmek esetében ez igen nehézkes, mert az egyetlen erre alkalmas gép a Magyar Tudományos Akadémia birtokában van. Remélem, hogy hamarosan – kormányzati segítséggel – a Hagyományok Háza is vásárolhat egyet, ez jelentősen felgyorsítaná a csaknem 150 ezer méternyi anyag korszerű átjátszását.

Alapítása
óta, tizennyolc éve vezeti az intézményt. Milyen célokat tűzött ki maga elé?

A legnagyobb bajnak ma azt tartom, hogy a Kárpát-medencében már nem törekszünk a nép kiművelésére. Elveszőben a gondolat, a szándék, hogy a tudást falvakban, kisközösségekben osszuk meg. Ebben látom a Hagyományok Háza legnagyobb szerepét, hogy – sok évtizedes munkával – visszaadjuk ezt a kultúrát a kisközösségek számára. Az álmom az, hogy valahol a Kárpát-medencében, egy falusi házban a család vasárnap felveszi a helyi viseletét, el tud táncolni egy helyi táncot, és tisztában van az ünnepekhez kapcsolódó hagyományokkal. Hiába koncentrálódik a népesség jelentős része ma már a városokba, többségük valamely ágon falusi felmenőkkel bír.