Az ismerőseiteket tekintve, mindennapi beszédtémáitok között szerepel az opera?
Kondor Kata: Szerencsére olyan barátaim vannak, akikkel lehet beszélgetni az operaelőadásokról. Egész egyszerűen olyan emberek társaságát keresem, akikkel hasonló az érdeklődésünk, így nem okoz gondot ilyen témákat érinteni. A tágabb ismerősi körben mindig felmérem, hogy az illető mennyire tájékozott a műfajban, de ha valakinek nincsenek friss élményei, abban az esetben is többnyire nyitottságot érzek.
Csabai Máté: Nekem eltérőek a tapasztalataim, mert inkább olyan barátaim vannak, akik ha meghallják rólam, hogy rendszeresen járok operaelőadásokra, elcsodálkoznak. Nem kis időmbe telik, mire elmagyarázom nekik, hogy milyen sokféle darab létezik, a mono-operától kezdve a nagy romantikus operákig, továbbá hogy ezek ugyanolyan történeteket mesélnek el, mint amiket például a filmekben is látunk, és semmi különös nincs abban, ha ezekkel a hősökkel azonosulunk.
Ha az opera műfajával ismerkedő ismerősötök megkérne titeket, hogy ajánljatok neki egy előadást, melyek lennének a főbb szempontok, ami alapján választanátok?
CsM: Én elvinném a januárban játszott Figaro házasságára, mert hiszek abban, hogy az operához kellenek az olyan nagyformátumú művészek, mint például az ebben a szériában vendégszerepelt Erwin Schrott. Az operaéneklés egy csodálatos hangképzési forma, ami nem található meg más műfajokban, lenyűgöző megtapasztalni, hogy a színpadon az énekesek gyakran meghaladják az emberi test korlátait.
KK: Én biztosan nem valamely klasszikus darab klasszikus rendezésére vinném el, hanem azok közül az előadások közül választanék, amik engem is jobban megmozgatnak. Ilyen volt például a Hindemith-darabokra épülő, 2018-as GermanLateNight, amely a mai napig intenzíven él bennem. Sok minden közrejátszik ebben, így a Kiscelli Múzeum romtemplomának különleges atmoszférája vagy az énekesek, akik rengeteg energiát és „lelket” tudtak belevinni az előadásba.
Nektek mi volt az a kezdeti élmény, ami megszerettette veletek a műfajt?
CsM: Vidéki gyerekként nem igazán adódott lehetőségem operát nézni. Az első élményeim operafelvételekhez kötődnek, aránylag későn sikerült élő opera-előadással találkoznom.
KK: Engem viszonylag korán elvittek az Operába, és udvarias, érdeklődő fiatalként végig is ültem az előadásokat, de nem ekkor történt az áttörés, hanem már fiatal felnőttként. Ez egybeesett azzal, hogy kórusban kezdtem el énekelni, ennek hatására fordultam a műfaj irányába. Megnéztem a Mezzón Peter Brook Don Giovanni-rendezését, ami után azt mondtam: ez valami csoda! Nem sokkal ezt követően kezdtem el felfedezni Wagnert: elmentem A nürnbergi mesterdalnokokra az Operába, ami máig az egyik nagy kedvencem.
Amikor a fiatalok operafogyasztási szokásairól beszélünk, rendszeresen felmerül az oktatás és a család szerepe, ám, szerintetek mit tehet ez ügyben maga a Magyar Állami Operaház?
KK: Ez összetett kérdés. Fontosak a látványos kezdeményezések, amelyek az intézményre irányítják az emberek figyelmét, de az is szükséges, hogy ezek jól felépítettek legyenek, és valamiféle rendszert alkossanak, több éves távlatban. Én úgy látom, hogy nagyon heterogén a fiatalság, mindenkit más fog meg. Van, aki egy húzónévre megy be, másoknak egy érdekes rendezés lehet kedvére való, de ennek mindnek egymásra kell épülnie.
Szerintetek mitől áll össze egy előadás?
CsM: Akkor jó egy produkció, ha érvényesül benne a zene. Egy opera cselekményének mindenféle árnyalata megtalálható a zeneműben, amely képes lehet indokolni akár egy formabontónak számító rendezést is. Ugyanakkor ott van Fischer Ádám találó megjegyzése, miszerint Rigoletto szerepe nem a magas aiszról szól, hanem arról, hogy egy apa beleőrül a lánya elvesztése miatt érzett fájdalomba.
A teljes írás az Opera Magazinban olvasható.
Nyitókép: Figaro házassága. Fotó: Nagy Attila
