Amikor megérkezem, a gyerekek már megnézték a Vasarely kiállítást, és nyakig festékben
úszva, kaotikus doboztengerben ügyködnek lelkesen. Czeglédy Zoltán, a foglalkozás vezetője elmeséli: - Juhász Litza, a Szépművészeti Múzeum múzeumpedagógusa volt az, aki mindig is hitt abban, hogy a gyerekekhez foglalkozásokon, játékon keresztül, gyakorlatias módon közelebb lehet hozni a művészetet. A Szépművészeti Múzeumban, és itt, a Vasarelyben is évek óta zajlanak hétvégénként múzeumpedagógiai foglalkozások, rengeteg visszajáró családunk van, akik évek óta látogatják valamelyik műhelyt. Ezt megerősítik az anyukák is: a többgyerekes családoknál például előfordul, hogy a legkisebbek még alig tudnak járni, de már ott totyognak lelkesen hétvégénként a nagyobb testvéreik mellett, szinte belenőnek a csoportba. Van olyan kisgyerek, aki mindig itt van, és már szeptember óta építgeti-szépítgeti saját dobozpalotáját.
- Két éve dolgozom a Vasarely Zebra Műhelyében, Drinóczky Viktóriával szoktuk tartani a foglalkozásokat - teszi hozzá Czeglédy. - Grafikusként, művésztanárként az a célom, hogy a műalkotás-centrikus megközelítés mellett a problémacentrikus megközelítés is helyet kapjon: ma például a forma- és színbeli átmeneteket vizsgáljuk a gyerekekkel. Megnézzük a kiállítást, beszélgetünk róla az adott kulcsproblémák mentén, aztán gyakorlatba is átültetjük a megbeszélteket. A Múzeumok Őszi Fesztiváljának is része ez a foglalkozás-sorozat, de kötődünk a nemzetközi Big Draw mozgalomhoz is, mely idén októberben zajlott. Ez egy nagyszabású akció, lényege a nagy, közös együttrajzolás: külföldön számtalan galéria, múzeum, könyvtár, iskola csatlakozott ehhez a kezdeményezéshez, rengeteg gyereket sikerült bevonni. Mi azt határoztuk el, hogy kilépünk a papír síkjából, és térben gondolkozunk, beszereztünk rengeteg kartondobozt, és maga az anyag hozta magával a lehetőségeket. A gyerekek érzéki élményekre vágynak, nem absztrakt, intellektuális megközelítésre, mindig maga az anyag kezdi el a gyerekeket tanítani.
Szerencsém van, a Zebra Műhelyesek örömmel mesélnek arról, min munkálkodnak éppen, persze néha ragasztószalagot kell adagolnom, vagy tarthatom az éppen leesni készülő épületelemeket. A viszonylag standard "Mit építesz?" kérdésre sikerül a legváltozatosabb válaszokat begyűjtenem. Egy négy gyerekes család - két nagylánnyal és két kisfiúval - a nagypapájuk szülinapjára igyekeznek ezután, így az ünneplős ruhájukon lötyög az összemaszatolható játszóspóló: már innen is látszik, hogy a mamájuk egy logisztikai zseni. A fiatalabb, kilenc éves körüli kislány hatalmas, lapos, osztott képernyőjű plazmatévét készít, a négyfelé szeletelt képernyő egyik csücskében tévémaci csücsül, (azt hiszem, nincs rá mentség, hogy többször békának nézem). A kislány elmeséli, hogy egyszerre csak az egyiken megy mese, a többin csak valami szavak nélküli adás, hogy ne zavarja meg a történetet. A tévéhez tartozó távirányító igen fifikás: "Látod, itt az áll, hogy anya, ha szükségem van valamire, enni vagy inni akarok, megnyomom, és ha anya nem jön, megnyomom az apa feliratot, hogy szóljon rá." A nővére pasztell színű palotát készít, rózsaszínben és halványtürkizben úszik az egész, kicsit csipkerózsikás stílusú, a falakon virágok futnak. A toronyszoba egy ferdén beillesztett kockából van kialakítva, megdicsérem, milyen extravagáns, de ő elárulja, hogy eredetileg jóval hagyományosabbat szeretett volna. Mindenesetre a palota a foglalkozás utolsó negyedórájában kacsalábakra áll, vagyis egy papírhengerre kerül rá, de van egy fázis, amikor úgy tűnik, hiba volt meglékelni a várat, a kislány toporzékol: "Anya, ha már kitaláltad, csináld is meg!" És anya persze megcsinálja. A nagyobb kisfiú körülbelül hatéves, egy tankot épít átszellemülten, a kiálló csőbe belefesti a lövedéket (kékkel) és a tüzet is (narancssárgával), de amikor fél óra múlva visszatérek hozzá, kiderül, hogy a tank azóta metamorfózison ment át: "Ez nem tank, inkább ágyú, pontosabban, egyfajta ágyúféleség." - közli az alkotó, és büszkén mutatja, hogy már a tér minden irányából ágyúcsövek állnak ki a dobozból. Nagyon szimpatikus a tervezési módszere, spontán beledöfi az ollót a kartonba, megforgatja, és az új lukba új ágyúcsövet illeszt (amit persze az anyukájával gyártat le). A legkisebb gyerkőc térdig lógó óriáspólóban rohangászik, néha eszik egy kis filctollat, bontja a vakolatot, vagy rajzoltatja a hódolóit. Tüneményes az egész kompánia.
Van egy egészen más munkastílusú kislány is a teremben, még csak öt éves, de elképesztően finoman és elmélyülten festegeti az ezernyi színben pompázó várát. Vele nem lehet csak úgy cseverészni, nagyon koncentrál, és látszik rajta, hogy maximalista. Az apukájával érkezett, még csak két hete járnak ide, de itt fognak ragadni, az biztos.
A következő érdekes családban egy ikerpár van, szöszke, hatéves fiúk, hatalmas szemüveggel.
- A legnagyobbat vittük mindig foglalkozásokra, és persze a kicsik sem maradtak otthon, míg végül ők is belejöttek az alkotásba. Egyik alkalommal például labirintus-építés volt, szívószálakból, hát azért teljesen odavoltak. A legnagyobb fiam - akinek már önálló kiállítása is volt 11 évesen - szinte otthon van a Szépművészetiben, olyan régóta törzsvendégek vagyunk ott is - mesélik a szülők. Mellesleg a "kicsik" is élénkek, huncutok, vadócok, és ki sem látszanak az ötletekből. Ha választani lehetne, hogy melyik házikóban szeretnék lakni, biztos, hogy az ő kaotikus légváracskáikba költöznék be. Egyikük egy magasba törő, kék-narancs tornyot épít, megkérdezem, ő hova költözne, hát persze, hogy a toronyszobába, a testvére pedig napozóteraszos palotát épít, hosszan kanyarodó kötélhágcsóval. Amikor megdicsérem a kötélhágcsót, csintalanul rám nevet a szemüvege mögül: "Úgy érted, hogy szenzációs?" Igen, pontosan úgy értem.