Világos, hogy életünk és személyiségünk alakulását nagyban befolyásolja társadalmi hátterünk, így családunk is, kiélezett történelmi helyzetben pedig csak fokozódhat ennek szerepe. Egyebek között erre kell rájönnie A csíkos pizsamás fiú két főszereplőjének, Brunónak és Shmuelnek, akik nyolcéves korukban kerülnek egy szögesdrótkerítés két oldalára. Bruno egy magas rangú náci tiszt fia, Schmuel pedig egy fogvatartott zsidó fiú, sorsuk így - az adott helyzetben - máris determinálva van.
Ők azonban, ha nem is tudatosan, de szembemennek a történelemmel, hiszen egy véletlen folytán barátságot kötnek, és aztán rengeteg időt töltenek egymással. Kapcsolatukról a környezetük persze mit sem tud, de így is beleszól annak alakulásába: Bruno például állandóan vívódik, hogy saját tapasztalatának vagy inkább az apja és a magántanára által hangoztatott náci ideológiának higgyen. Érzi ugyan, hogy a fasizmus rossz, azt viszont nem tudja elképzelni, hogy imádott apja valami rossznak a híve (és eszköze) legyen.
Elviselhetetlen a csend
Nem áruljuk el, miként, de Bruno végül a saját bőrén kénytelen megtapasztalni a haláltáborok kegyetlenségét. Nyers, egyszerű és ezért brutálisan hatásos a befejezés, mint ahogy az egész film is leginkább a csenddel sokkol: nincsenek kivégzések, egymásra dobált hullák, a legszörnyűbb dolgok mindig a háttérben, csak utalás szintjén történnek meg - viszont éppen ettől válnak elviselhetetlenül valódivá.
Érdekes A csíkos pizsamás fiúban a családi viszonyok bemutatása is. Bruno naphosszat együtt van a családjával, mégis nagy köztük a széthúzás: az anya csak addig áll ki férje mellett, míg véletlenül tudomást nem szerez a táborban folyó mészárlásról, az idősebb lány viszont teljesen belegabalyodik a náci ideológiába, szobáját propagandaplakátokkal ragasztja tele. Schmuel családja viszont mindenben osztozik, sajnos ez leginkább a tragikus sorson mérhető le: a kisfiúnak nagyszülei is a táborban haltak meg, később pedig apja is eltűnik.
