Kirk kapitány és Spock parancsnok az ősszériában

 

Bizony, a régi-új Star Trek a legádázabb rajongók számára is tartogathat meglepetéseket. Bár a Star Trek: Enterprise című sorozat már foglalkozott az ősszéria előzményeivel, nem szerepeltetett egy rosszcsont és idegesítő kissrácot sem, akit James Tiberius Kirknek hívtak volna. Az új Star Trekben pedig nemcsak ő, de az eminens vulkáni kölyök, Spock is megjelenik, aki már ekkor sokat szenvedett kettős eredete (vulkáni apja és a Földről származó anyja) miatt.  

 

Kirköt később egy iowai bárban látjuk viszont, amint megpróbálja felszedni Uhurát, de aztán balhéba keveredik a csillagflotta tagjaival - másnap viszont már ő is csatlakozik a kötelékhez, ahol találkozik a szintén kalandos úton odakerült McCoyjal, a későbbi hajóorvossal. Spock eközben hátat fordít a vulkáni akadémiának, és Kirk megjelenésekor már a legjobb szimulátorprogramokat írja a csillagflottának. Itt tanul még Sulu kormányos (aki kezdetben a hajót sem tudja beindítani) és az akcentusával küszködő Chekov zászlós, később pedig Scotty, a gépész is megjelenik a történetben, összeáll tehát a legendás csapat.

 

 

Amellett, hogy a film a kezdeteket mutatja be, a megvalósítása teljességgel huszonegyedik századi, ez már a kezdő képsor pörgő-forgó kamerakezeléséből, gyors vágásaiból is kiderül. Üresjárat később sem nagyon van a filmben, ha épp nem az akciók, akkor a (főként Kirk és Spock között kialakuló) pszichológiai csaták viszik előre a történetet. Kirk apja szellemével és akadékoskodó feletteseivel küzd, Spock pedig az érzelmeit próbálja kordában tartani, amiknek - lévén vulkáni - nem is lenne szabad létezniük.

 

A karaktereket egyébként jól eltalálták az alkotók, a csibészes Kirk és a fiatal Leonard Cohenre emlékeztető, visszafogott Spock  remekül kiegészítik egymást, a többiek pedig annak rendje s módja szerint játszanak alájuk. A gonoszok eléggé gonoszak, tűhegyekkel, kardélekkel teli hajójuk is pont olyan, amilyennek az ember elképzeli a gonoszok hajóját. Természeti környezetből is megkapunk mindent, a sziklás és izzó Vulkán bolygó mellett egy ponton végtelen hómezők, jégbarlangok is helyet kapnak a történetben, mintha csak a Kvintettben járnánk.

 

A film a Star Trek-mítoszt és önmagát is komolyan veszi, így is belefért azonban jó néhány humoros jelenet, melyek közül egy-kettő a sci-fi műfaj kliséit figurázza ki: a jól ismert mondat, miszerint az űrben nem hallatszik a sikoly, nem hangzik ugyan el, de a néma jelenetek ennek a megállapításnak játszanak alá. Van a filmben időutazás is, amit kevésszer sikerül logikai bukfencek nélkül megoldani - a Star Trek nem is igen törődik ezzel, sőt a végén még rátesz egy lapáttal, az időutazás egyik "kanonizált" tézisét parodizálja.

 

A katasztrófafilmek is megkapják a magukét, a San Fransiscóban játszódó, ilyen jellegű alkotásokban ugyanis rendre összeomlik a Golden Gate-híd - itt egy űrhajó pont mellette zuhan az óceánba. A filmnek mindenképp jót tett tehát az a friss szemlélet, amit a rendező, J. J. Abrams és csapata hozott, ráadásul bebizonyította, hogy tévés tapasztalatra is lehet komoly filmet építeni. Abrams ugyanis főként sorozatokat jegyzett korábban, az Alias és A rejtély mellett fő munkájaként a Lostot.

 

 

A 2009-es Star Trek jól olvasztja magába azt a hagyományt, mely az eredeti, 1966-os tévésorozattal indult, aztán egyenetlen színvonalon és változatos tónusokban folytatódott. A Gene Roddenberry által kitalált világ mára komplett univerzummá duzzadt, öt sorozatot, egy rajzfilmsorozatot és (a mostanival együtt) tizenegy nagyfilmet foglal magába - és akkor a regényekről, képregényekről, videójátékokról még nem is beszéltünk.