A Ludwig Múzeum - hagyományosan, a hónap utolsó szombatján rendezett - kedvezményes családi napján, a Valóság vagy illúzió? című rendezvényen nyüzsögtek a gyerekek, sőt volt pár hónapos, babakocsiból kukucskáló látogató, édesapja karjában alvó csecsemő és édesanyja hordozókendőjében pihenő kis érdeklődő is. A Ludwig az a múzeum, ahova nyugodtan ki lehetne tenni a "bababarát" táblát. Múzeumpedagógiai programja egészen kis kortól indul, már az alig egy-két éves gyerekek is bevonódhatnak a foglalkozásokba: a harmadik emeleti kiállítótérben zacskónyi zsírkréta és egy hatalmas papírguriga várja, hogy a dölyfös, hajlott süveges varázsló, az idétlenkedő kismajom és a végeláthatatlan Rolls-Royce mellé további alkotások sorakozzanak fel a papíron, egy másik állomáson pedig varázstáblás rajzolásra várják a fiatal múzeumpedagógusok a puha szőnyegre letelepedő legkisebbeket.
A nagyobbacskákat Mag Krisztina művészettörténész fogadja az első emeleten, a Keleten a helyzet (közép- és kelet-európai videóművészet 1989-2009) című kiállításhoz kapcsolódó játékokkal. Mozgásban az állókép! - jelszóval számtalan olyan szerkentyűt ismerhetnek meg a gyerekek, melyek azt mutatják meg, hogyan készül hagyományosan a film. Ilyen például a réskamerára emlékeztető zootróp, mely egy fekete, pörgethető, széles, lapos papírhenger, sok-sok hosszúkás réssel, és egy-egy belülre ragasztott képsorozattal, mely mozgásfázisokat ábrázol. Az ügyes találmányt megpörgetve, a réseken kukucskálva a bent látható figura mozgásba jön.
"A nagyobbakat megpróbáljuk rábeszélni, hogy a teljes szerkezetet készítsék el, a kisebbeket pedig arra, hogy rajzolják meg a képsorozatot. Ez persze már attól is mozog, hogy kézzel van rajzolva, itt van például egy pattogó labda, melyet ez a kis művészpalánta készített! - mosolyog a foglalkozást vezető művészettörténész, egy négyéves körüli kisfiúra mutatva. A kissrác nővére pedig egy lovacska életét szedte diaképekbe: "Itt mutatja, hogy éhes, itt azt, hogy enni kap, itt visszamegy a házba, itt lefekszik aludni, itt pedig már újra reggel van." - sorolja a kislány, mutogatva a rajzokat. - Én már ültem lovon! Egyedül! Nem vezetett senki! - kiabálja közbe a kisöccse lelkesen. A kiállítótér egy elrejtett zugában a foglalkozás vezetője vetítősarkot is kialakított párnákkal, régi típusú vetítőgéppel, így a gyerekek által rajzolt diákat majd le is lehet vetíteni.
Kicsit elkószálva szétnézek a kiállításon harmincegy ország videóművészeinek filmjei között. Az abszolút kedvencem Artur Zmijewski 2007-es kísérlete, az Ők, melyben négy, homlokegyenest különböző, és egymást kizáró nézeteket valló csoport, a neonacionalista Lengyel Ifjúsági Szövetség, zsidó fiatalok, baloldali aktivisták és a fundamentalista katolicizmus hívei készítik el "saját" Lengyelországukat egy-egy plakáton, majd esnek egymásénak festékszóróval, ollóval, benzinnel. Kezdetben udvariasan, majd egyre hisztérikusabban szólalkoznak össze olyan kérdéseken, mint a nacionalizmus, az antiszemitizmus, a vallás, az abortusz, a homoszexualitás, végül egyes plakátokat megtaposnak és kihajigálnak az ablakon, másokat pedig felgyújtanak.
A másodikon, a Glenn Brown-kiállításon Bulbuk Zsuzsanna művészettörténész fogadja a gyerekeket egy átlátszó plexitáblával, melyen a kicsik celofánszerű anyagra rajzolva reprodukálhatják Glenn Brown Érzéstelenítés című, dupla kutyaportréját. Viccesek a képek, a tábor két részre oszlik, vannak a fotórealista hajlamú negyedik-ötödikesek, akiknél még a kutyák fülén a szőr is úgy göndörödik, mint az eredetin, és a kicsik, az anarchista elhajlók, akik inkább Hamupipőkét vagy Hófehérkét rajzolnak végül. "Csukd be az egyik szemed, úgy nézd a képet, úgy jobban fogod látni a körvonalakat!" - javasolja a foglalkozás vezetője egy kisfiúnak. - "Csukjam be mindkét szemem?" - kérdez vissza a kissrác csodálkozva, majd elneveti magát.
Sikerül csatlakoznom Koruhely Nikolett művészettörténész spontán szerveződő tárlatvezetéséhez is: "Először csak négyen voltunk, miközben meséltem a képekről, aztán elkezdtek követni, és végül legalább húszan nézték meg velem együtt a tárlatot." Nikolett mesél Glenn Brown egyik kedvenc színéről, a sick greenről, a beteg zöldről, mely a rothadást jelzi a képeken, a Dalí Alapítvány dühödt plágiumvádjairól, az olykor egyenesen az anatómiára emlékeztető, a hús szerkezetét megmutató ecsetkezelésről, a modellek "megvakításáról", ami azt szolgálja, hogy a szemkontaktus megakadályozásával a festmény maga, és ne csupán a modell kapja a néző figyelmét, a pasztózusnak tűnő felületek illuzórikus voltáról.
A harmadikon végül a DOT Színház előadásába lesek bele, ahol két fehérre meszelt arcú, bársonyruhás vénkisasszony egy mágikus rúzstól vitustáncba szédül, majd előhúz egy bágyadtrózsaszín nyulacskát és kötéltáncot jár vele: a nyuszi vélhetően éppen Sigmar Polke Cím nélkül nevezetű képéről szökött, egyenesen a koponya mellől.
