Az alig két éve a popvilágba berobbant fiúcsapat turnéjának célja: nevet szerezni a komolyabb zenekarok között. Addig is marad a célkorosztály: extázisban sikoltozó tinilányok sokezres tömege és az őket kísérő anyukák.
A szórakoztatóipari óriás, a Disney két éve igazolta le a tinicsapatot a Hollywood Record lemezcéghez. Pályájuk felívelésében sokat segített a Hannah Montana tízmilliós nézettséget produkáló sikerszériája.
A koncertsorozat beharangozásának része a Jonas Brothers 3 D-s koncert és promóciós film, amely immár egy hónapja előkelő nézettségi pozíciót tart a hazai mozikban. A 3D koncertélmény-t látva, a Hannah Montana-film vagy akár a High School Musical három része egyből felértékelődik, hiszen filmként is jól működnek, vagyis az is elszórakozhat rajtuk, aki egyébként nem rajongója a tinisztárnak, illetve az adott zenének. A Jonas Brothers ellenben esélyt sem ad annak, akit hidegen hagynak a dalaik - ami nagy kár, mert a srácok egyébként szimpatikusak, és pár poénnal, saját sztorival simán megnyerhetnék a távolságtartó nézőket is.
Egy könnyű nap éjszakája
A film ugyanis úgy kezdődik, mintha tényleg film lenne: a három Jonas fivért - a 21 éves Kevint, a 19 éves Joe-t és a 16 éves Nicket - a vezető testőr, Big Rob kelti hajnalban, és aztán látjuk azt is, ahogy a fiúk megreggeliznek, Joe rázza az asztalt, eljátssza, mintha földrengés lenne. Indulás után egyből dugóba kerülnek, majd az autót rajongó lányok hada veszi körül, a srácok a tetőablakon át elmenekülnek, és rohannak a helikopterhez, amely már várja őket. Szóval megvan az alaphangulat, hozzá némi abszurd, mintha csak az Egy nehéz nap éjszakája huszonegyedik századi változata indulna el.
A megbízható zenei tudású Jonas fivérek eljátszanak vagy három számot egymás után, majd egy rövid (egy-két perces) átvezetés következik, és utána megint jön három-négy dal. Mi pedig rájövünk, hogy ez valóban egy koncertfilm lesz, a szó hagyományos értelmében, rendesen, végig bemutatva, hogy a srácok miként adják le repertoárjukat egy koncert alkalmával. Közben van persze pár kikacsintás (saját lemez megvásárlása a Times Square-en, az ál-Jonas Brothers fellépése), de mindegyik túlzottan rövid ideig tart.
Így a tizedik dal után (amely eléggé hasonló, mint az első kilenc) felnőtt fejjel tulajdonképpen már csak azt várjuk, hogy a Jonas Brothers (vagy legalábbis az énekes) egy óvatlan pillanatban bezuhanjon a rajongók közé, és azok szétszedjék, mint A maconi gyermeket vagy a Parfüm főhősét. Mivel ez nem történik meg, csak annak örülhetünk, hogy a film hossza a másfél órát sem éri el, és közben nem győzünk azon sajnálkozni, hogy nem vagyunk kamaszlányok.
Nem ment meg a 3D-s élmény
Akik szintén nem kamaszlányok, azoknak még az egyébként jópofa 3D-s élmény sem nyújt túl vigaszt, a filmben ugyanis elég kevés az olyan, direkt erre a technológiára kitalált poén, mint amikor Joe bedobja a napszemüvegét a hívek közé, vagy a refrénnél kitartja a közönséghez a mikrofont.
Most viszont megnézhetik, ha nem is élőben, de testközelből, hiszen a háromdimenziós közeliken Kevin mintha minden egyes nézőre külön rákacsintana. Erre pakolnak rá a közönség köréből felvett jelenetek, amelyek azt az érzetet keltik, mintha magunk is ott állnánk a színpad előtt, és fényképezőgépeikkel, világító rúdjaikkal előttünk hadonásznának a lánykezek. És ezzel megint csak az a baj, mint ami az egész filmmel: ha nem vagyunk rajongók, egy idő után azon kezdünk el gondolkodni, hogy a koncerten résztvevők miért tartják fejjel lefelé a Jonas Brothersnek címzett üzeneteket.
