Húsz fantasyból készült egy huszonegyedik
Alig két év telt el az
Arthur és a villangók óta, és máris itt a "folytatás": a nyomtalanul eltűnt nagypapa varázskönyvéből a nyomtalanul eltűnt dédnagybácsi varázskönyve lett, a villangókat pedig szilfek váltották fel. Persze több fantasyt is említhetnénk, a Spiderwick krónikák valahogy mindegyikkel párhuzamba kerülne, tekintve, hogy eredetiség nem sok, műfaji és egyáltalán, filmes klisé viszont annál több akad a történetben. Az Arthur és a villangókat azért érezhetjük mégis erősebb áthallásnak, mert a két filmben ráadásul a főszereplő, vagyis
Freddie Highmore személye is azonos, akit ezenkívül például az Én, Pán Péterben vagy a Charlie és a csokigyárban láthattunk.
Az apró arcú, okos szemű Highmore most is hozza a kívánt karaktert, egy kortársaitól elütő, kissé fura fiút, aki valamilyen magasabb tudás megszerzésére tör - igaz, a Spiderwick krónikákban saját ikertestvérét is eljátssza, aki intelligencia terén ugyan nem marad el mögötte, viszont jóval nyugodtabb nála. Szóval adott egy ikerpár (amelynek tagjait persze rögtön összekeverik a gonosz koboldok), egy idősebb lánytestvér és egy anyuka, aki az apa lelépése után egyedül próbálja nevelni a gyerekeket. Az anya a család felbomlása után úgy dönt, birtokba veszi örökségét, egy roskadozó házat, amely önmagában áll az erdő közepén. Mint az sejthető, hamar kiderül, hogy a rejtekhely mégsem olyan magányos, hisz a házban és környékén számos manó, kobold és hasonló különös lény él.
Meg kell óvni Fantáziaországot
Jarod (az ikerpár lázadó tagja) egy titkos szobában felfedezi a már említett varázskönyvet, melynek segítségével megtanulja meglátni a mások számára láthatatlan világot. A könyvre a főgonosznak is fáj a foga (aki olykor Nick Nolte, máskor egy varjú vagy épp egy ogre alakját ölti), annak segítségével ugyanis el tudná pusztítani a többi fantázialényt - beköszön tehát a Végtelen történet is, amelyben ugye Fantáziaország megmentéséért küzdenek a hősök. Itt is valami ilyesmi a játszma tétje: meg kell óvni a könyvet, amely afféle
Nagy Brehm csak épp nem az állatvilágról szól, hanem a legtöbb ember számára láthatatlan lényeket rendszerezi.
A Spiderwick krónikák bár nem szögezi az üléshez a nézőt, több izgalmas figura és vicces jelenet is akad benne - a baj csak az, hogy az igazi moziélmény, a katarzis végül elmarad: a jó és a rossz végső összecsapása, melyet vélhetőleg a film (egyik) csúcspontjának szántak az alkotók, egy testvérek közti párnacsatával is könnyen helyettesíthető lenne, a bonyodalmakat lezáró feloldás pedig inkább hat humorosnak, mint érzelmesnek. A kiszámíthatóság, a máshonnan is jól ismert mozzanatok sem használnak a filmnek: nem mondhatnánk, hogy rossz lett, csak épp nagyon lebegős, rendkívül semmilyen, olyan, mint egy háromkockás képregény a vasárnapi újságban, amit átfutunk (sőt lehet, hogy emiatt vesszük meg a napi sajtót), jót nevetünk rajta, de utána el is felejtjük egyből.
