Rablók mentik a mese fogalmát

Egyéb

Egyszerű történet, nagyszerű hatás
 

Igazi régimódi mesét nemigen láthatunk már a mozikban, hisz a mostani rajzfilmek legnagyobb része inkább a Shrek hagyományait követi: a megszokott mesei elemeket sorra kifigurázza, a történetbe pedig megpróbál minél több kulturális utalást belezsúfolni. Ez a módszer erősen a felnőttek felé tolja a filmeket, a gyerekek így jobb híján a figurákon és a komikus helyzeteken, eséseken-botlásokon szórakozhatnak.

 
A három rabló ezzel szemben a klasszikus módon szól a legkisebbekhez, egyszerű eszközökkel mond el egy egyszerű történetet - amely ettől azonban korántsem lesz butácska, sőt. A Tomi Ungerer könyvéből (és közreműködésével) készült film nemcsak hogy szórakoztatja a gyerekeket, de végig szem előtt tartja, hogy a mesélés legfőbb célja az ifjú nézők nevelése, elsősorban a bennük rejlő félelmek feloldása.
 
Rablók az árvaház ellen
 
 

A mese főhőse, a kis Tiffany kezdettől fogva tudja azt, amit a kicsiknek sem árt megtanulniuk: a rablótól sem kell mindig félni, vagyis a világban nem feltétlenül az a rossz, amit a többség annak tart. Tiffany ugyanis az államilag szentesített, sőt pártolt árvaház elől menekül a haramiák karmai közé: mikor az őt szállító hintót megtámadják az útonállók, a kislány - mesekönyve ihletésére - elhiteti velük, hogy egy gazdag maharadzsa lánya, így a rablók busás váltságdíjat követelhetnek, ha magukkal viszik.

 
Persze az történik, ami szinte minden filmben, amelyben gyerek kerül marcona férfi(ak) közelébe: a három rabló előbb-utóbb megszereti a kislányt, és Tiffany is szívesen marad velük, kávét főz nekik, barlangjukat kifesti szép színesre, sőt még a zsaroló levelet is megírja helyettük - mivel a haramiák nem tudnak írni. Az árvaház gonosz vezetőjének és a tehetetlen (többnyire csak az erdő állatait bírságolgató) csendőrnek köszönhetően számíthatunk némi bonyodalomra, de a végkifejlet így sem lehet kétséges.
 
Két dimenzióban is pazar a látvány
 

A három rabló annak ellenére tud végig látványos és izgalmas maradni, hogy hagyományos technikával, két dimenzióban készült, és arra is mindig hagy időt, hogy egyes jeleneteket szépen, hosszan kitartson. A felnőttek közül talán többen unni fogják, bár a klasszikus elbeszélésmód ellenére is akad pár momentum, ami inkább hozzájuk szól: rögtön az elején, a stáblista alatt például filmbeli szerepükről beszélgetnek a színészek.

 

Külön figyelmet érdemel a fantasztikusan bolond zene (a Bananafishbones remeklése), valamint az erdő mikrovilága, amelyben - a Pettson és Findusz hangulatát idézve - hol egy muklára emlékeztető lény, hol egy fára szerelt lámpa vagy vízcsap villan fel. Ja, és ha időnk engedi, a vége főcím után ne siessünk ki egyből a teremből, mert a stáblista is tartogat még egy-két poént!