A szemle húsz előadása (melyből egy, a Krétaköré versenyen kívül szerepelt; ha nem ezt teszi, fődíjat érdemel ez is) válogatás után került a szépen felújított, mediterrán hangulatú Marczibányi téri Művelődési Központba. A húszból, mondjuk, tíz jó, öt elmegy, öt nem megy el. De ha mögöttük csupa "nem megy el" van - és legalább elvben ezt kell valószínűsítenünk -, akkor a gyerekeknek színházi szempontból nehéz az életük.
Ráadásul ez a "piac" - mármint a gyerekek - nem minőségérzékeny. Nem arra gondolok, hogy nekik a vacak, a gagyi is éppúgy megteszi (bár nyilván erre is lehetne példát találni), hanem arra, hogy nem maguk választanak, hanem a felnőttek nekik, ők meg fogyasztják, amit eléjük tesznek. A gyerekszínház állapota tehát felnőtt felelősséggel párosul. A felnőttek színházi preferenciáiról pedig sokat tudnánk mesélni, de e helyt nem fogunk...
Színházi neveléssel - vagyis azzal, hogy a gyerek kiszolgáltatott nézői alanyból tudatos színházfogyasztóvá váljék, vagy legalábbis olyan felnőtté, akinek kulturális látókörébe a színház is beletartozik majd - két csapat is foglalkozott a szemlén. A Kerekasztal Színházi Nevelési Központ célközönsége kisiskolás, neki és vele játszották A császár új ruhája című Andersen-klasszikusnak egy sajátos parafrázisát, Fogságban címmel. Kiemelték a mese igazmondó kisfiúját és börtönbe vetették; a börtönben sok ártatlanul bezárt kisgyerek fogadta - és ez a helyzet, a csoportos bezártság képezte a színházi játék alapját. Perényi Balázs rendezésében a színész-drámatanárok - Bethlenfalvy Ádám, Hajós Zsuzsa, Lipták Ildikó és Nyári Arnold - rendkívüli figyelemmel és érzékenységgel követték és irányították a gyerekek mozgását, döntéseit, értelmezéseit; a szerepjáték eszközeivel terelgették őket a színházi helyzetekben a, mondjuk így, társadalmilag preferált viselkedés felé. A nevelésnek - mint a társaság neve is mutatja - eszköze és nem közvetlen célja a színház; a gyerekek színházi megoldások által kerülnek közelebb a "helyes" viselkedéshez. És nem kétséges, hogy tetemes járulékos haszon is van: a játék által maga a színház válik vonzóvá számukra.
A Káva Kulturális Műhely célközönsége a kiskamasz réteg; a csapat hagyományosan valamely érzékeny társadalmi gócpontot állítja produkciója középpontjába. Ezúttal a családot, azon belül is az idősebb generáció, mondjuk, a nagyszülők helyzetét. Ehhez színházi vivőanyagul Schwajda György A szent család című darabját választották, illetve annak jónéhány jelenetét. Az ő törekvésük a színházra és színházzal nevelés párhuzamosságára épül; a gyerekek a színházi részek alatt nézőként viselkednek, és a kiscsoportos megbeszélések során pedig maguk is szereplővé válnak, élőképeket hoznak létre, melyekben vagy értelmezik a látottakat, vagy alternatív megoldásokat mutatnak meg. Kétségtelen: sok minden kiderül arról, hogyan vélekednek a sokszor fárasztó tehertételnek tekintett nagyszülő-nemzedékről. És ez is a felnőttek, az őket nevelők (immár nem színházi, hanem társadalmi) felelősségére hívja föl a figyelmet.
Ez a két csoport profi és szakértő. Óvatos és gondos. Kreatív és empatikus. Tevékenységük nemcsak tiszteletre és elismerésre méltó, de túl is mutat önmagán: a jövőt építi. És nemcsak a színház jövőjét. És még ezen is túlmutat: tiszta tükröt tart a felnőtt társadalom elé. Nem tetszett a kép, amit ebben a tükörben láttam - de erről aztán végképp nem a Kerekasztal és a Káva tehet...
A klasszikus értelemben vett, gyerekeknek játszó színházak többsége bábokkal dolgozik; ezen belül pedig szinte minden irányzat megtalálható, tán csak kesztyűbábot nem láttam. És ha báb, akkor a látvány a meghatározó; ha látvány, akkor az ízlés; ha ízlés, akkor a tehetség. Ilyen nagyon egyszerű sor ez. A "legek" sorában nálam régóta első a Stúdió "K" - és ez a szemlén sem változott. A Németh Ilona által meghatározott - és "ezer közül is fölismerhető" - míves és koherens látványvilág amolyan refrénszerű eleme az előadásaiknak, és mágnesként vonzza magához a hasonlóan magas színvonalú írói-költői szövegeket és az élő zenét. A Diótörő Ferenc és a nagy szalonnaháború című előadás Mosonyi Alíz meséjére épül, még ha fölismerünk is néhányat E.T.A. Hoffmann figurái közül. A bábok most is karakteresek, ötletesek, mozgékonyak - és ígéretesek, merthogy ezúttal először Németh Ilona tanítványai készítették őket: André Gabi, Bodor Kata és Schuckert Gréta egyetemisták. A Fodor Tamás rendezte előadásban szokásosan nívós a színészi játék is: a színészek nemcsak együtt mozognak, de együtt is játszanak bábjaikkal.
Ezt tette, méghozzá sajátos formában Badacsonyi Angéla is a Tintaló Társulás képviseletében: a Nem akarok többé boszorkány lenni! című mesében ráadásul játszótársává szegődött a bájos boszorkánybábnak. Nemcsak helyette beszélt, hanem vele is; együtt járták végig azt a rögös utat, melynek végén Furinka, a kisboszorkány megtalálta helyét az emberek világában. Játékos kellékek, szellemesen variálható tárgyak borították be a kis színpadot: kisbicikli, kissöprű, teáskanna, kislétra mutatta játszótársnak magát.
Látványban ugyancsak erős produkció volt a pécsi Bóbita Bábszínházé: a Rigócsőr király ügyes és szellemes színpadterét hatásos világítás tette meséssé. A győri Vaskakas Bábszínház A ló nélküli lovagban elsősorban a bábokkal remekelt. És a Budapest Bábszínház parányi báb-arzenálja, rusztikus-népmesés díszletvilága változékonyságával, mívességével nyűgözte le gyerekközönségét - Csató Kata bábrendező diplomamunkája, a Hamuban sült mese a modern és hagyományos színpadi megoldásokat elegyítő formanyelvével minden tekintetben a szemle kiemelkedő előadásai közé tartozott.
És láttunk néhány harsány, zavaróan eklektikus, ízlésficamos színpadi látványt, és több jellegtelent, fantáziátlant, unalmasat is...
Ami a meséket, a történeteket illeti - a hagyományos mesevilágnak annyi. Lehet örülni, hogy a gyerekeknek játszó színház túllépett a Hófehérke-Babszem Jankó-Lúdas Matyi trilógián - és lehet sajnálni, hogy ezek és társaik kiveszni látszanak a repertoárból. Átiratok, zanzák, ismert motívumokra épülő új történetek, asszociációs láncok hódítják a tért, de akad "megzenésített" újsághír és kivonatolt klasszikus regény is. Ezen a terepen a legnagyobb a szórás: a nyelvileg, tartalmilag homogén írói szövegektől az egyéni fabrikációig minden megtalálható. A letűntnek mondható gügyögés helyét sok produkcióban elfoglalta egy magát modernnek tudó, nyelvileg igénytelen beszédmód.
Számos, gyerekeknek játszó formáció használja szívesen az "interaktivitást": megszólítja, bevonja nézőit a játékba. És noha a gyerekek mindannyiszor lelkesen vállalkoznak a szereplésre, ezek az intermezzók mégis többnyire suták, olykor kifejezetten kínosak. Ráadásul akadt olyan csapat is, amely a nézőtéren ülő felnőtteket pécézte ki magának - ez tényleg ciki volt... Nem tudom, véletlen alakult-e így; a nekem tetsző előadások egytől-egyig klasszikus színháznak mutatták magukat: a színpadon játszottak, a nézőtéren néztek.
Az egyik legjobb benyomást a rendezvénynek teret adó Maczibányi téri Művelődési Központ tette rám: flott és odaadó szervezés, szeretet-teli készségesség, hatékony probléma-megoldás jellemezte a házigazdákat. Ráadásul a kellemes környezetben szemmel láthatóan otthon érzik magukat szülők és gyerekek, szereplők és közönség - és nemcsak most, a rendezvény alatt. Rajtuk biztosan nem múlik a gyermekszínház felvirágoztatása.
De valamin biztosan múlik. Nem a pénzen - legalábbis nem csak. Nem az "emberi tényezőn" - legalábbis nem csak. A gyerekeknek szóló - vagy nekik szánt - kulturális tömegcikkek minőségén egészen biztosan, de ezt a művészet felől aligha lehet megváltoztatni, az üzlet felől meg aligha akarják. Ha összképet próbálnék összegyúrni a IV. Országos Gyermekszínházi Szemlén látottakból, alighanem darabokra esne. És bizonyos szemszögből ez - a darabok - ad okot némi reménykedésre.
