A szeptember 4-től látható filmben Brendan Fraser vagány kutatót játszik, aki a tudományos folyóiratok böngészése helyett inkább a terepmunkát részesíti előnyben: egyik útja során hihetetlen kalandba keveredik, olyan helyekre és lényekre bukkan, amelyekről addig kevesen hitték (ő maga is csak fenntartással), hogy létezhetnek. Az alapsztori ebben a megközelítésben erősen a Múmia 3-at idézi, de az Utazás a Föld középpontja felé többi elemét is könnyen behelyettesíthetnénk, mondjuk az egyik Indiana Jones-filmből vett jelenetekkel.
Pedig az alapanyaggal nincs baj, hisz - talán a címből nekünk is beugrik - Jules Verne egyik regényét adaptálták az alkotók. Pontosabban a neves francia író 1864-es művét használják teoretikai támaszként egy jelenkori kalandfilmhez: a Fraser által játszott Trevor bátyjának ugyanis szent meggyőződése volt, hogy Verne könyvei nem az írói fantázia termékei, hanem a rejtett valóságot mutatják be. A szintén tudós Max így arra teszi fel az életét, hogy bebizonyítsa, a Föld középpontjában létezik egy miénktől független világ.
A kalandok szó szerint hihetetlenek
Max viszont vagy tíz éve eltűnt nyomtalanul, így a rögeszmét Trevor viszi tovább. Hozzá épp látogatóba érkezik unokaöccse, Sean, akivel együtt előkerül az Utazás a Föld középpontja felé egy példánya is, amely tele van a báty jegyzeteivel. Az útmutatások alapján a páros Izlandnak veszi az irányt, ahol egy csinos kísérőt is kapnak, a túravezető Hannah személyében. Talán mondanunk sem kell, hogy közösen eljutnak a Föld középpontjába, ahol mindent pontosan úgy találnak, mint Verne regényében. Igen ám, de a kezdeti rácsodálkozás után valahogy vissza is szeretnének jutni a felszínre - ez pedig csak számos veszély közepette lehetséges.
Egy átlagember számára valószínűleg már az első akadály halálosnak bizonyulna, de hőseink (beleértve a 13 éves Seant is) szinte egy karcolás nélkül megússzák a kalandot. A baj csak ott van, hogy amíg mondjuk az Indiana Jonesban viszonylag jól működnek ezek a hihetetlenség határán mozgó akciók, addig itt rengeteg olyan jelenet van, amely már gagyiba fordul át. Ez persze az azonosulást sem könnyíti meg, hisz a néző így nem azért fog drukkolni, hogy minden simán menjen a szereplőknek, hanem azon szörnyülködik, hogy lehet ekkora blődségeket kitalálni.
Új irány: játékfilmek 3D-ben
A filmet kétségkívül a speciális szemüveggel látható 3D jelenetek mentik meg, bár egy idő után ezek is kifáradnak. Amíg az első percekben még az is nagyon izgalmasan hat, hogy a főcímnél a vászon előtt lebegnek a betűk, addig a vége felé már rezignáltan vesszük tudomásul, hogy nyolcadszor "zuhant" a fejünkre egy kő. Az alkotóknak ugyanis ebben sem volt túl sok fantáziájuk, így egy poént többször is ellőnek: ahogy Trevor fogmosás közben a kamerába (vagyis 3D-ben a nézők arcába) köp, az tényleg nagyon jól meg van oldva, össze is rándul tőle az ember, csakhogy ezután még legalább kétszer kapunk vizet/nyálat a nyakunkba.
Mindenesetre ezek a trükkök így is egy érdekes, új irányt jelölnek: eleddig jóformán csak 20-30 perces természetfilmeket, ismeretterjesztő alkotásokat láthattunk 3D-ben, az Utazás a Föld középpontja felé azonban a játékfilmek számára is megnyitja ezt az utat. A Corvin mozi e célra kifejlesztett, vadonatúj terme készséggel fogadja is az ilyen alkotásokat - ez hosszú távon a nézők visszacsábítását jelentheti a moziba, hisz a technika otthoni reprodukálhatóságára bizonyára még várnunk kell egy ideig.
