2007-ben Szilágyi Lenke nyerte a Magyar Fotográfia Nagydíját, a fotóművész szakma kitüntetését. Most, az idei nagydíj átadása után nem sokkal, az előző díjazott kiállítása látható a Mai Manó Ház emeleti nagytermében. Széles, megrázó és némiképp ijesztő panorámát kínál. Az utóbbi néhány év alatt ugyanis körbefényképezte a Földet, útirány nélkül, itt-ott ráközelítve a lakóira: kik és hogyan fogják az adást Turnu Severinben és Egyiptomban, Norvégiában és Nepálban. Hogyan gubbasztanak az asszonyok egy kirgiz városban és mit csinálnak a kenyaiak egy felfordult teherautóval a sárban. Belefeledkezik egy egyiptomi agyagfal bejáratába, ami előtt burnuszos férfiak és szamarat rángató gyerekek álldogálnak. Világkép, ezt a címet adta Szilágyi a tárlatnak, ami önmagában is ironikus, hiszen stabil kép helyett egy világméretű tétovázásról tudósít.
Majdnem minden képén gyerekek állnak a téma középpontjában, vagy ha felnőttek, azok is úgy viszonyulnak a körülöttük tapasztalható mikrokörnyezethez, mint a gyerek, amikor először küldik el a boltig egyedül. Elveszettség és bizonytalanság járja át az ágyúcső mellett lábukat rázó feketéket és a csecsemőt szorongató szabolcsi kislányt. Körülöttük a XXI. század kellékei, autók, városok, telefonfülke és elhagyott gyártelep, és senki, egyetlen kép egyetlen szereplője sem talál otthont ebben a rémületes, idegen, ellenséges káoszban. Hiába lesznek a gyerekekből már tizenévesen felnőttek, sohasem fogják megszokni ezt a normális emberi ésszel teljesen bolond világot, ahol a romok alatt kell keresni a vacsorát, ahol a kommunikáció csatornái átszövik az eget, de használójuk legszívesebben kivonulna a sivatagba, ahol legalább minden az, aminek látszik.
