Tudunk persze a nagy csatáról, mely a játékos személyiségét, illetve a profizmusát fontosabbnak tartók közt dúl öröktől fogva. A magam részéről akár nagy híve is vagyok a tökéletesre trenírozott, kifejezéstelen tekintetű automatáknak - például egy atlétikai versenyen. Vannak azonban helyzetek, amikor személyiség nélkül sajnos nem megy. Az a köztes műfaj, színház és cirkusz közt egyensúlyozó, tenyérnyi kis felület, amire a finn-francia Jani Nuutigen, illetve a Circo Aereo felkapaszkodott, például ilyen. Ő pedig tökéletesen eleget tesz a személyiséggel kapcsolatos elvárásainknak. Az utolsó szál szakálláig, a kisujja legapróbb rezdüléséig egyéniség. Feledhetetlen. Az Un cirque plus juste (Egy igazabb cirkusz) egy minden oldalról körbeülhető, manézsszerű dobogón zajlik, limitált számú néző előtt. A soha ilyennek még be nem rendezett teremben színes égősorok, vidám, gyermekien lelkes, csillogó tekintetek, oldott csevely - az emberi lépték iránt érzett, megelőlegező nézői hála. Nuutigen közülük slattyog be/fel játékterébe. Rolóhúzó kampókra aggatott, fehér lepedővel övezett kis porond ez. Az első nézőtéri sor egyik széke az öltöző. Régies kerti széken bő, slampos frakk-fantázia, alacsony cilinder, egy-két kellék. A szólista itt öltözik, zavarba ejtő közelségben a nézőhöz (kabátja például belelóg az ölembe). E sokértelmű közelség az, ami meghatározza Nuutigen játékát. Háromnegyed órás produkciója egyszerre paródia, stílusbravúr, költészet - minimalista önfeltárás. Cirkuszi produkciót látunk, de nem a "kunsztoké" a főszerep. Valódi, "kurrens" kunsztok nem is nagyon vannak (bár az egyik, másfél, hat és nyolckilós vasgolyókkal bemutatott produkciótól mondjuk, leesik az ember álla).
Nuutigen festői szerelésében mintha Conan Doyle valamelyik detektívtörténetéből lépett volna elő, vagy egy Jack London-regény rézkarc-illusztrációján lenne mellékalak. A kissé korpulens, hosszú szőke hajú, szakállas artista, mint jelenség, rendkívüli. Rejtelmes és közvetlen, egyik pillanatban esendő manónak mutatja magát, máskor bikaerejű skandináv félisten, aki kétökölnyi, zuhanó vasgolyót kap el a nyakszirtjével. Játéka nem mentes a lírai üresjáratoktól: hosszan belefeledkezik egy játékba egy fürtnyi gyönyörű kis mécsessel, melyeket csillárszerű kampórendszerről emel át ujjaira, s hullámoztat a félhomályban. De ha nincs is attrakció, akkor is van: a játékos maga. Aki egy tűzifatartó vasládikóból barkácsolt zenedobozban rejtőző kismagnóban maga cserélgeti a kazettát, s a szerkentyűhöz csatlakoztatott megafonba sejtelmesen duruzsolva köszönti közönségét három nyelven is. Aki egy újabb produkciója alkalmi zenei kíséretét a kisrádiót tekergetve keresgéli. A magyar adók közt szörfözgetve aztán megtalálja az igazit. Ha a zeneszám után beszélni kezdenek, tovább igazítja a keresőt - a közönség féktelen vigalmára. Mert Nuutigen mindent maga csinál. Üres most a fénypult a Trafó magasában, nincsenek segítők, berendezők. A játékos csigákkal, kampókkal mozgatja kellékeit. Végignézzük, amint villámgyorsan lebont és átrendez, beáll. Nincs stáb, csak a főhős, a mesélő, az artista, akit nem is produkciói miatt nézünk. Mert feszült, odaadó figyelmünket akkor is pillanatok alatt bekasszírozhatta volna Nuutigen, ha nem tesz mást, mint fésűre helyez darabka zsírpapírt, s elkezd halkan zümmögni tenyérnyi színpadán. Mert most nem versenylovat látunk, a dolog nem időre, ügyességre megy. Ebben a világban nem az az érdekes, hogy fenn van-e a táncos térde a fülénél, hogy hány oktávot tud az énekes, hogy párhuzamosan állt-e a lábfej az ugrásból talpra érkezésnél. Nuutigent, az embert szemléljük. Akár gyerekként a bácsit a cirkuszban, aki olyan nagy és micsoda cilindere van, szomorú szeme és hegyes bajusza, és a függöny mögé megy ki, mert ott az öltöző, a varázslat, az ismeretlen. S az szinte tökmindegy, hogy mit csinál az oroszlánokkal. Ilyen emlékeket idéz fel az attrakció, s a kunszt eredetvidékén kutakodó finn. Hála érte neki.
