A halottak napi temetőlátogatás családi eseménynek számított. Ekkor még nem volt saját halottja, csak olyan, akit személyesen nem ismert, aki már azelőtt elhunyt, hogy ő megszületett volna. Volt is köze hozzájuk, meg nem is, hiszen sosem beszélt velük, nem játszottak együtt. Tizenkét éves koráig nem járt temetésen, ami azt is jelenti, hogy az első sírlátogatásokkor nagyon fiatal volt. Végtelennek tűnt minden, mint a temető betonjárdája, amely az elegáns, kálváriás főbejárattól indult, majd eljutott a földutas, majomkenyérfás, korhadt hátsó kapuig.
A Fiú szülei a hátsó bejáratot használták, abból az irányból közelebb voltak a rokonaik. Nem volt kimondva, de mintha ez lett volna a temető szegényebb része, sok fakeresztes sírral, amelyeket eozinmázasra emlékeztető, gyártási hibás téglákkal díszítettek.
A főbejárat historizáló kápolnája mellett főméltóságok, elöljárók, egykori földbirtokosok családi kriptái, díszes sírjai találhatók. Az 1944 őszén elesett szovjet katona vörös csillagos emlékhelye közvetlenül a kálvária mögött bújik meg, de azt mondja a Fiú apja, hogy temettek ide párttagokat is, és volt, hogy pap búcsúztatta őket, nem a párttitkár. A Fiú ebből nem sokat értett. Nem firtatta, tudomásul vette, hogy a katolikus temető főbejárata a Marx téren van, az Aradi út mellett, alig pár kilométerre a román határtól, a református temető a MOM-gyártelep közelében, a zsidó temető pedig néhány száz méterre a Május 1. téesz kukoricaszárítóitól.
A zsidó temető mellett volt a felszámolt katolikus ótemető és a „zsidó domb” – így hívta mindenki –, rajta hatalmas feszület. A gyerekek télen szánkóztak ott, csak arra kellett vigyázniuk, hogy ne csússzanak ki a műútra, mert arra jártak a téesz IFA-i. Ebből soha nem lett tragédia, ugyanakkor volt a szánkónál veszélyesebb közlekedési eszköz is. A kismotor. A Fiú egykori osztálytársa a ballagására kapott Simsonján robogva frontálisan ütközött egy IFA-val a Kovácsházi úton, az azóta már körforgalommá alakított kereszteződésben. Minden évben kerül oda húsvéti és karácsonyi dekoráció, amit egy rendőr állít, a Fiú osztálytársa volt a bátyjának. Mintha csak a simsonos fiú, Bandi kapná a képzelt ajándékokat, mert a tragédia idején még gyerek volt, éppen csak tizenöt éves.
A Fiú a Szent Mihály-temetőben, a csőszház mellett álló kútból pumpálja a vizet a kantába. Olyan a kút hangja, mintha valakit fojtogatnának. Reklámszatyorban krizantém, a másik kézben a kanta, a gyertya miatt faggyúillata van a virágnak. A reklámtáskán felirat: Egy lépéssel a divat előtt. A Fiú éppen lenyomja a kút karját, amikor észrevesz egy másik feliratot az első világháborús emlékművön: Az nem lehet, hogy annyi szív / Hiában onta vért. 1950-ig fák vették körül, amelyeket a helyi hősi halottaknak ültettek, kis réztáblák voltak előttük, aztán kivágták mindet, és a táblák is eltűntek. Mintha kétszer haltak volna meg a katonák.
A temető tele van titkokkal, gyereksírokkal és katonaszökevények jeltelen sírhelyeivel. Őket a temető végében, a bányatavak mellett hantolták el.
Mindenszentek idején feltűnnek a távoli rokonok is, a Fiú meglepődik, hogy a szüleinek milyen sok ismerősük, barátjuk van, hogy milyen kiterjedt a rokonságuk. Ezzel nem tud mit kezdeni.
Az apja nem dohányzik, de olyan vagány módon gyújtja meg a gyufát, mint Alain Delon, amikor ballonkabátban lazán elővesz egy doboz Gitanes-t. Ha fúj a szél, szélárnyékba kell raknia a gyertyát, a váza tövéhez vagy egy kődísz mellé. Ha aztán mégis kialszik a láng, visszafelé jövet újból meg lehet gyújtani. Sokáig nem voltak mécsesek, csak gyertyát árultak a boltokban. Néhány percig égett a lángja, utána elfújta a szél.
A gyereksírokon kőlabdák, kőautók, azok mögé könnyedén el lehetett rejteni a gyertyát. Ha nem volt sírkő, és avar lepte be a földhalmot, könnyen lángra kaphatott a parcella egy része, s elégett a diófa és a fakeresztek is. Volt, hogy lángolt minden, mint egy képzeletbeli szovjet partizánfilmben vagy egy sosemvolt olasz westernben. Amikor túl nagy volt a szél, hazahozták a gyertyák egy részét, és otthon, a hideg folyosó párkányán gyújtották meg őket.
Állt a Fiú az izzadt ablaktáblák előtt, és bámulta a virágoskert rózsatöveit, miközben ujjaival kis golyót gyúrt a leolvadt viaszból. Már kamasz volt, tizenkét éves, és még mindig képtelenségnek tartotta, hogy valamikor is olyanokért gyújtson gyertyát, akiket ismer, és akik éppenséggel abban a házban laknak, amelyikben ő is.
