Gyilkol-e az író?

Egyéb

Ha valakinek első olvasásra ez kicsit sok, megnyugtathatom: távolról sem írtam le valamennyi perverzitást, szexuális frusztrációt, szadizmusban kicsúcsosodó agresszivitást, mely a drámában, illetve az Egri Gárdonyi Géza Színház Dömötör András rendezte előadásában megtalálható. Nem csupán a helyszűke okán nem, hanem mert nem szeretném elmesélni a három felvonásos mű váratlan fordulatait. Így a történetről csak annyit, hogy központi alakja egy "nehéz gyermekkortól sújtott" író, akit a diktatúra rendőrei novellái tárgyáról vallatnak mind brutálisabb módszerekkel. Az író számára a helyzet kezdetben maga az érthetetlen abszurditás, ám hamarosan kénytelen elfogadni, hogy távolról sem ártatlan. Ekkorra a néző már azt is tudja, hogy a bűn gyökerei messzire nyúlnak vissza az időben. McDonagh most saját hangján szólal meg magyar színpadon, hiszen ezt a drámáját nem Varró Dániel, hanem Merényi Anna fordította. Talán ez az egyik oka annak, hogy a mű elüt valamelyest a korábban nálunk játszottaktól - de más a közeg, más az atmoszféra is. Tragikum és komikum éles vegyítése, a színre vitt figurák bizarr különcsége viszont a korábban bemutatott művekre is emlékeztet. A mesterien megírt, ambivalens, nagy reményekre jogosító első felvonást kicsit szolidabb, konvencionálisabb második és harmadik követi. De a szerző szerencsére ezekben sem a kissé lapos tanulságok (művész felelőssége, gyerekkori komplexusok jelentősége stb.) levonását erőlteti, hanem inkább ötleteinek gazdagságával kápráztat el. Talán soha nem éreztem még ennyire, mint most: ha McDonagh bámulatos íráskészségéhez hasonló mélység és originalitás társulna, nem pusztán napjaink egyik legtöbbet játszott, hanem legjelentékenyebb és legmaradandóbb szerzője lehetne. Így viszont talán valamelyest szükségszerű, hogy a darabjaiból készült előadások inkább a komikum irányába lendülnek el, s válnak akár öntörvényűen nevettető produkcióvá (mint néhány éve a radnótis Kripli vagy a Víg Házi Színpadán bemutatott Alhangya), akár lapos, érdektelen bohózattá.

parnaembergal_kristof_meszaros_mate.jpg
Gál Kristóf és Mészáros Máté
Dömötör András egri rendezése az általam látottak közül a legsikerültebb, a vélhető alkotó intenciókkal leginkább szinkronban lévő előadás. A játék, amíg lehet, megtartja a szöveg ambivalenciáját, s mindvégig sikeresen ingázik a hátborzongató pillanatok, a felolvasott novellákban megjelenő, hátborzongatóan átpoetizált bűn, aberráció, szadizmus, illetve a frenetikus, az abszurdból és a fekete humorból jócskán merítkező poénok között. Jó néhányszor forr torkunkra a nevetés, hogy aztán nemegyszer a legsötétebb, legdrámaibb jelenetben bukjon ismét fel. Dömötör munkája éppoly jelentős manuális készségeket mutat, mint a szerzőé: kitűnő ritmusérzéke és erős atmoszférateremtő készsége mellett kiváló színészvezetőnek érződik, a művészi fantázia alakította emlékeket megjelenítő (lego-bábokkal és élő szereplőkkel operáló) vetítéseknél pedig kongeniális színpadi alkotótársnak bizonyul.
Kaszás Gergő egészen kitűnő az író szerepében: az első felvonásban sokáig meg tudja oldani, hogy fogalmunk se legyen, bűnös-e vagy ártatlan a szereplő, majd amikor már hajlanánk ártatlanságára, hátborzongatóan eleveníti fel a mindent eldöntő hajdani emlékeket. A második felvonásban előbb a magára találó intellektus szellemi fölényét játssza el, majd tökéletesen hiteti el a figura metamorfózisát, hogy az utolsó részben már meggyőzően érzékeltesse a mindennel leszámolt, közeli halála tudatában a művészi halhatatlanságához foggal-körömmel ragaszkodó művész állapotát. Bátyjaként Schruff Milán elképesztő szuggesztivitással közvetíti az elmeháborodottaknak a bűn súlyából mit sem értő, boldog amoralitását. Hajszálpontosan kidolgozott Mészáros Máté és Gál Kristóf rendőrpárosa: csak a végére válik nyilvánvalóvá, hogy előbbi a "jó rendőr" álarcában rejtőző kegyetlen, hazug diktátor, utóbbi a szadista, agresszív külső mögött az emberséget, a korrektséget nemcsak hírből ismerő pandúr.

 Elejétől végéig feszült és mulatságos előadás az egrieké; mind a szerzőnek, mind a társulatnak legelőnyösebb arcát mutatja. Dömötör Andrásról pedig visszafogott optimizmussal is kijelenthető annyi, hogy idei két, diploma előtti, teljesen eltérő eszközökkel élő, ám egyaránt egyértelmű erényeket mutató munkája indulásként több, mint bíztató.