Igaz, ők ketten sohasem magukban álltak a színpadon; állandó és alkalmi társaik hol kisebb, hol nagyobb szerepet kaptak az előadásaikban. Az állandó társak közé az egyre inkább komoly partnerré érő Székely Rozi és a sajátos alkatával egy kicsit más színházi világot, gondolkodást becsempésző Francia Gyula sorolható; rajtuk kívül többnyire amatőrök fordultak meg a társulatban, köztük nem egy tehetséges állatszínész is. Változott az előadások tere: a sajátos hangulatú Szentkirályi pincét a MU Színház váltotta fel, melynek piciny kamaraterme legfeljebb fülledtségében emlékeztet az egykori játszóhelyre. S változott az előadások koncepciója, méghozzá meglehetősen szeszélyesen. Ez nem függ össze a helyszínváltással, hiszen már a pincében is láthattunk izgalmas, koncepciózus és ötlettelen bemutatót egyaránt. Merthogy a fent leírt színészi tudás egyetlen, ám annál komolyabb hátulütője, hogy lényegében nem kötődik semmilyen tárgyhoz, mondandóhoz, így szinte bármilyen apropóból elővezethető. Paradox módon a lehető legtermészetesebb, leginkább sallangmentes eszközökkel dolgozó Monori és Székely B. olyan színészek, akikre maximálisan érvényesnek érzem ama banális mondást, hogy a telefonkönyvet is el tudnák játszani. De nem tagadom, láttam már tőlük olyan produkciót, mely után azt gondoltam: jobb is lenne, ha a telefonkönyvet játszanák.
A Pasolini-történettel viszont nem sokat lehet kezdeni. Mindegy, hogy a technika varázsolja elénk az eredetinek tűnő hangot, vagy Monori Lili tolmácsolja értelmező módon a szöveget, maga a tematika legfeljebb intellektuális síkon működik. Úgy is csak korlátozottan, nagyjából egy megnyíló asszociációs kör erejéig, hiszen az antik történettel felvetődő párhuzam erőltetett, a rendező halálának naturalisztikus leírása és a nyomozás megállapításai feletti kétkedés pedig nem ellenpontozható, és nem is illeszthető az előadás másik két síkja közé. Vagyis bármennyire is van köze Pasolininek a görög drámához, s bármennyire emlékeztethet sorsa egy görög tragédiára, színházi értelemben - ebben az előadásban - sorsának felelevenítése csak szikár tényközlés maradhat. Talán ezért nem elég hatásos az utolsó jelenet sem; a sír állítását kivonulás és ironikus "disznótánc" követi ugyan, de az iróniának itt kevéssé van táptalaja. Ám az üresen maradó térnek, melyben felhasznált és fel nem használt kellékek, tárgyak, bábok találhatók - a koporsóba fektetett Agamemnón-báb és az igazi földből és igazi fából létrehozott sír mellett -, így is különös ereje van; nem pusztán az előadás mozaikcserepeit idézi meg vizuálisan, de az élőlények hiányát is tudatosítja, no meg azt: úgysem fognak kijönni meghajolni.
