A Táncfórum című rendezvényt a Nemzeti Táncszínház a Tánc Világnapja tiszteletére szervezi meg, most hetedik alkalommal. Ezek az események sok mindenre alkalmasak a tánc ünneplésén kívül is; például arra, hogy a vidéki nagy balett-társulatok Budapesten is bemutathatják egy-egy alkotásukat. Az operaház fantomja Gaston Leroux regénye, a világ egyik legpopulárisabb mese-témája, archetípusa pedig A szépség és a szörnyeteg. Andrew Llyod Webber a nyolcvanas években készített musicalje mára a nagyközönség egyik legkedveltebb darabja lett.
Hogy a Győri Balett 2000-ben milyen megfontolásból nyúlt a szüzséhez, azt talán csak maga a Fantom tudja. Nem Webber zenéjét használják (talán a jogdíjak miatt?), hanem Liszt, Schubert és még számos zeneszerző furcsa mixét. A koreográfus Libor Vaculik, aki a Cseh Állami Opera egyik fő koreográfusa - érdekes, hogy a cseh művészt annyira megragadta a téma, hogy 2008 tavaszán Prágában is készít egy verziót belőle. Remélem, az fantáziadúsabb lesz, mint a magyar változat.
Az eredeti cselekmény balettra adaptált változatában ugyanis a zenei szál zavaróan megmaradt. Az eredeti történetben a Fantom terrorizálja a párizsi operát: pénzt kér és páholyt. Megtetszik neki a fiatal énekesnő, Christine, s "a zene angyalának" álcázza magát, úgy tanítja a lányt. A Fantom kiharcolja, hogy szerelme énekelhessen, és így háttérbe szorítják Charlottát, az addigi üdvöskét. Raoul, Christine szerelme nehezen tűri mindezt - kész a bonyodalom: a Fantom meg akarja ölni Raoult, Raoul a Fantomot, Christine őrlődik, végül a Fantom megkönyörül, megáldja őket és meghal. Ennyi az eredeti cselekmény.
Ha azonban Christine táncosnő és nem operaénekes, azt gondolnánk, hogy a Fantom üldözött zeneszerzőből háttérbe szorított balettmesterré válik. De nem ez történik; ugyan minden szereplő balett-táncos, de magát az anyagot a koreográfus nem igazítja ehhez. Így olykor érthetetlen szituációk keletkeznek: miért ír egy táncos, Christine (Sóthy Virág a színlapon, de Ströck Barbara a színpadon) számára a Fantom kottát, és miért hegedül neki állandóan?
Amilyen földhözragadt a koreográfus a szüzsé tekintetében, épp oly nehézkes a koreográfia is. Noha képzett táncosok alkotják a Győri Balett társulatát, és némelyikük még tehetséges is, megdöbbentően esetlen fordulások és alakzatok láthatóak. Különösen a Fantom (Pátkai Balázs) és Christine duettje borzalmasan vontatott és feleslegesen bonyolult - a pillanatokra előidézett könnyedség gyorsan tovatűnik. Talán a sok év utáni felújítás átka ez, vagy a beugrásoké. Charlotta alakítója, Kara Zsuzsanna viszont megérdemelten kap nagy tapsot: nemcsak mimikája egyedi, hanem szerencséje van Vaculikkal is, hiszen Charlotta rövid szólója a mű egyik legszebb részlete.
Meg nem állom, hogy szót ejtsek még két jelenségről. Az első a fantáziatlanság csimborasszója, de nyugodtan nevezhetjük az ízléstelenség apoteózisának is. A Fantom birodalmában angyalok találhatók; ebben az "olvasatban" a Fantom természetfeletti lényként valódi, aranyglóriás, karjukat lebegtető fiúangyalok felett is rendelkezik. Amikor ezek az angyalok először megjelennek a színen, a mellettem ülő orosz pár felnevet, hiszen az entrée-juk már-már parodisztikus. Először reméltem, hogy az ábrázolás ironikusba fordul, aztán beláttam, hogy Vaculik nem viccel.
A második kritikai megjegyzés a győri művészek "egójára" vonatkozik. Az előadás elején egy kisfiú és kislány jelenik meg, ők a gyerek-Christine és a gyerek-Raoul - majd a meghajlásnál is előkerülnek. A kisfiút kézen fogja egy táncos, előreviszi magával, boldogan meghajolnak. A kislány azonban Kara és Pátkai között áll - és mindkettő elfelejti kivinni meghajolni, mindkettő elengedi a kezét. Nézem a kislány arcát, csalódott és keserű. Elkelne már egy fantom a győrieknek is.
