„A veszprémi főegyházmegye különleges eseménnyel készült az Európa Kulturális Fővárosa programsorozat megnyitójára. A megújuló várhegy két különleges helyszínét mutatjuk be. Túrát vezetünk az égbe, és a földre hozzuk a mennyországot” – áll a szórólapon, mi pedig szombat dél körül mintha – ami a feszült hangulatot illeti – valóban a mennyország kapuja előtt várakoznánk a hóesésben – ám kivételesen szigorú Szent Péter állja utunkat.
A mintegy 35 fős sokaság ideges, mert a többség nem regisztrált, és nem is tudta, hogy kell. Miért is kell? Regisztráció nélkül nincs mennyei túra, szögezi le az érsekség kommunikációs munkatársa. Nekem sincs regisztrációm, és egy el nem jött ismerős e különengedélyével (bár az általános sajtós regisztráció birtokában) szeretnék bejutni. Szorongva arra gondolok, hogy e példásan védett határon én ma biztosan nem csúszom át. Többen zúgolódnak, két regisztrált kollégám pedig közben átlépi a bűvös vonalat. Már-már beletörődöm a kint rekedők sorsába, amikor kiderül, hogy a trükk mégis működik: valaki más helyett ugyan, de részt vehetek a túrán.
Az előtérben újabb meglepetés fogad bennünket. Négyoldalas nyilatkozatot kell aláírnunk (mind a négy oldalon!), és munkavédelmi sisakot meg „láthatósági” mellényt kapunk, „amelyeket a túra teljes időtartama alatt viselni kell”. Fotózni pedig – Beliczay László fotóriporter kollégám nagy bánatára – nem lehet. Miért is nem? Készülődés közben megtudjuk, hogy az érsekség a jelentős érdeklődést látva extra gyorsan reagált, és nagyszerű gesztusként mégis mindenkinek engedélyezi a belépést, nem csak a regisztráltaknak. Így most hirtelen kétszeresére duzzadunk, és a regisztráltaknak balra, a nem regisztráltaknak jobbra kell állniuk (tehát éppen fordítva, mint az utolsó ítélet bibliai leírásában. Nagy különbség azonban, hogy itt most mindenki boldog).
Háromállomásos, bár ehhez képest viszonylag rövid túránk valóban izgalmas.
Az első állomás az érseki palota kápolnája, amelynek Johann Ignaz Cimbal (1722–1795) által festett mennyezeti képét tanulmányozzuk.
Azért nem freskóját, mert Cimbal rendhagyó módon temperával festette, majd lelakkozta. Nagyon érdekes a kép szimbolikája: Jézust az Atya gondolataként, emiatt csak halványan és csecsemőként ábrázolta, mivel itt még csak készül a megtestesülésre. Vezetőnk az oldalfalakat és a mennyezetet is UV-fénnyel világítja meg, hogy láthatóvá váljon: míg az előbbit később teljesen átfestették, a Szentháromság-ábrázolást szinte érintetlenül hagyták.
Következő állomásként odakint a 2020-tól 2025-ig tervezett restaurálási folyamat első befejezett műtárgyát, az 1750-ben felállított, 15 méter magas, mészkőből készült Szentháromság-szobrot (valójában szoborcsoportot) tekintjük meg. A szobrok egy részét 1991-ben ki kellett cserélni, a mészkő ugyanis nagyon mállékony. A ferences templomban, amelyben szintén restaurálás folyik, felállították a történelem viharai által megtépázott eredetieket. A torzókat ennyire közelről talán még nagyobb élmény látni, mint odakint az újakat:
évszázados kopásaikat látva megcsap a történelem levegője.
„Milyen lehet most veszpréminek lenni?” – tanakodunk. Hogyan változtatja meg a város életét a fesztiválsorozat, és vajon mit szólnak ehhez a helyiek? A város kora délutáni képe alapján a kivételes rendőri készültséget leszámítva semmi különösre, extrára nem tudunk következtetni. Első dolgunk az eseményhelyszínek feltérképezése. Az énekkarok színterén, a Városháza előtti téren a Gizella Nőikar fellépésébe csöppenünk bele, amely éppen egyik kedvenc József Attila-versemet, az Áldalak búval, vigalommalt énekli. A költő által 23 évesen írt, a szerelem isteni voltát megéneklő örök sorok hangjai kísérnek, amikor továbbindulunk Papírkutya kultúrbisztróba, ahova alig lehet beférni, és
éppen elképesztő hangulatot csinál a Chet’s Mood Trió.
Nem csalódom: a magyar kórusirodalom színét-javát felvonultatják, gyermekkori karéneklések emlékét idézik fel bennem, és bámulatosnak tartom, hogy egyetlen férfihanggá olvad össze a mintegy 25 karénekesé, köztük veterán bányászoké és fiatalabbaké.
Ezután az EKF-iroda kirakatához, a Kossuth utcára megyünk, ahol Juhász Zoli gitározik, zongorázik és énekel, a számok között pedig a YouTube-videóit népszerűsíti. Kissé fura ez a kirakatból, a közönségtől elzárva zenélés, az előadók számára is. Mondja is Zoli, hogy nem hallja a tapsot, csak látja.
Az igluk „üzenete” sem a legjobb: az előadók odabent, a nézők odakint, és ez most ráadásul hóesésben való álldogálást jelent. Túl sokan nem is figyelik a produkciókat.
A Veszprémi Petőfi Színház Éva almája című cirkuszi show-jára nem jutunk be (regisztrálni kellett volna, és amúgy is telt ház van), így a Szent Imre téren vigasztalódunk. És valóban maradéktalanul megvigasztalódunk, olyan felfokozott hangulatú népünnepélybe keveredünk ugyanis. Ekkor és itt már hatalmas a tömeg, és csodálatos az a közös tánc, amelyben legalább száz ember vesz részt önfeledten. Mivel többen is népviseletben vannak közülük, rájövök, hogy valójában táncoltatásról van itt szó, de ez arra utal, hogy a profi fellépők nagyon tudnak valamit, a téren ugyanis szinte eksztatikus a hangulat.
Már nem is egyes emberek táncolnak, hanem mintha a megtestesült Táncot magát látnánk, amely mindenkit magával sodor, magába olvaszt.
Ám nekünk rohannunk kell tovább: ekkorra már magával ragad bennünket a fesztiválhangulat, és mindenhol egyszerre ott akarunk lenni. A Vass-gyűjteménybe vezető utunk során utcai énekes mellett állunk meg, aki megkapó természetességgel, sapkáján egyre vastagabb hóréteggel ad elő népdalokat, és meglepően sok százast-kétszázast gyűjt a sapkájába.
A Vass-gyűjteményben Barcsay- és előtte mint mester előtt tisztelgő munkákat nézünk meg. Feltűnik, hogy milyen sok képzőművész adja a Cím nélkül címet a munkájának, ami azon túl, hogy önellentmondás, elég hervasztó, a látogatót cserben hagyó gesztus is. Az utcára kilépve feltűnik, hogy egyre többen vagyunk, sőt amikor a nyitóünnepség egyik helyszínére indulunk, időnként már csak lépésben tudunk haladni, annyira feltorlódik a tömeg. Valóságos mozgalommá fajul például Verancsics Faustus egykori várkapitány, a 16. században ejtőernyőt fabrikáló „a magyar Leonardo”, azaz az őt ábrázoló, a tömeg fölött lebegő, levegővel töltött, kissé groteszk bábunak a fényképezése, meg annak a figyelése, mikor pislog.
Amikor pislog, a gyerekek felsikítanak.
A második helyszínen, az Óváros téren, amelynek eseményei egyidejűleg zajlanak az elsőével és a harmadikéval, a néptáncosoké a főszerep. A nagy tömeg miatt sajnos ebből semmit sem látunk, olyan kivetítő pedig nincs, ami felénk lenne fordítva. Csak az oldalfalon futó, körülbelül két mozdulatot rögzítő táncanimációt lehet látni, ám az élő tánc és az animáció vegyítését nem érezzük igazán szerencsésnek.
A felfokozott össznépi lelkesedés a harmadik helyszínen, a Kossuth utcában teljesedik ki.
„Bocsáss meg, hogy meglöktelek; a mögöttem levő tol előre, nem tudok megállni” – hallom meg a tömegben magam is szorult helyzetben, amint egy hölgy a barátnőjének mentegetődzött. A színpadon a „hétköznapi Veszprém” animációja előtt sárga alakok táncolnak, majd színes társaság árad be, amelynek tagjaiban magunkra ismerhetünk.
Az este további része DJ-k által uralt bulihelyszíneken zajlik, ahol ekkor már lazább csoportokban táncolnak-beszélgetnek az emberek, de nem egy erkélyen is táncoló fiatalokat látni. Úgy tűnik, Veszprém nagyon is érti és értékeli, hogy január 21-én Európa kulturális fővárosa lett.
Fotók: Beliczay László/Kultúra.hu
