Művészetedben nem kevesebbre vállalkozol, mint hogy formába önts olyan dolgokat, amelyeket a szem nem lát meg, az elme pedig fel sem tud fogni. Ilyen az individuum vagy a határtalan világűr. Miért kezdtél el ezekkel a témákkal foglalkozni?

Az egyetemi időszak alatt, húszéves korom körül kezdtem el olvasni hasonló témájú könyveket. Nagy hatással volt rám Kaczvinszky József a Kelet világossága című könyve. Ebben a háromkötetes műben a világ elképesztően logikus leírásával találkoztam, ami gondolkodóba ejtett. Különösen megragadott az egó nélküli létezés lehetősége. Elhatároztam, hogy a benne leírt alapelvekhez igyekszem tartani magam.

A műveidben kettős gondolati irány figyelhető meg: befelé és kifelé egyaránt tekintesz. Hogyan kapcsolódik össze az individuum és a világmindenség megismerése?

A világűrtémához az ismeretlen iránti kíváncsiság hajtott. Mellette keleti filozófiákkal kezdtem foglalkozni. Ezek a munkáim fontosak az eddigi művészeti utamon, de sok tekintetben már újraértékelem őket. Az volt az elképzelésem, hogy ha kifelé és befelé is elindulunk, akkor lényegében ugyanazt találjuk. Most azonban már úgy gondolom, fizikai értelemben kifelé nem érdemes indulni, sokkal inkább befelé – metafizikai értelemben. Elsődlegesen azt tartom mértékadónak, hogy „Ki vagyok én?”. Úgy gondolom, aki ezt tisztázni tudja, már ismeri a világmindenséget is.

Szeretnéd, hogy a nézők veled együtt induljanak el a befelé figyelés útján, vagy mindez inkább rólad szól?

Ha alkotok, csak magamból indulhatok el, ilyen értelemben nem is tud másról szólni, mint rólam. Mivel itt egy szellemi út megtételéről van szó, senki nem tarthat velem, és én sem mással. Azonban ha az alkotásom a nézőt a saját útján egy hajszálnyit is a megfelelő irányba mozdítja, annak örülök.

A művészekről gyakran azt gondoljuk, hogy elrugaszkodnak a földtől, és kizárólag az intuícióikra hallgatva alkotnak. Te viszont nagyon szigorú matematikai rendhez igazodva dolgozol. Mennyire része mégis az alkotófolyamatnak az intuíció?

Az asztrometrikus műveknél mindkét elem szerepel: a racionalitás és az intuíció is nagyon fontos. Ha pusztán szerkesztett, számolással kimódolt képeim lennének, akkor ezeket nagyon unnám megfesteni, és képzőművészeti alkotásoknak sem nevezhetném őket. A lényegesre sűrítés érdekében az alkotási folyamatnál mindig van egy olyan fázis, amikor intuitív szerkesztést alkalmazok, és ez nem matematikai, hanem képi jellegű, ennélfogva sem számításokkal, sem szavakkal nem indokolható művelet.

A másik folyamat, ami intuitívnak nevezhető, az az alapok létrehozása a festővásznakon. Ez a korábban említett, gondolkozást kizáró folyamatokkal rokon.

Az asztrometrikus művek először szobrokként jelentek meg. Amikor elkezdtem ezekkel foglalkozni, feltettem magamnak a kérdést: mi az a legegyszerűbb forma, amiről el lehet dönteni, hogy ember hozta létre, nem pedig a természet? A kérdés megerősítette a minimalizmusra való irányultságot, ami megmaradt, noha a kérdést most már alapjaiban hibásnak találom, mert materialista szempontból tevődik fel. A szobrokat követték a festmények, amelyeknél már felvetődött, hogy az asztrometrikus idomok négydimenziósak, és ezek vetületeit jelenítem meg.

Az új dimenzió megnyitása nagy kihívások elé állíthatott mint alkotót, de úgy gondolom, hogy a befogadókat is.

Igen, arra gondoltam, hogy ha szeretnék valamit megérteni a négydimenziós geometriából, akkor először az egyszerűbb formákkal kell foglalkoznom, és egyszerű módon kell hozzáfognom. Mivel a tetraédert követően a kocka tűnt a legegyszerűbb formának, elkezdtem foglalkozni a kuboidokkal.

Számos formatanulmányt, vázlatot követően a festmény médiumában, vagyis kétdimenziós felületen, de a színekkel felvértezve fogtam hozzá újra az asztrometriatémához.

Egy négydimenziós téglatestet nem sík lapok, hanem térfogatok határolnak, melyeket celláknak vagy altereknek neveznek. Azért is nagyon izgalmas ez az elképzelés, mert a képi megoldások lehetőségei annyira megsokszorozódnak, hogy csak a négydimenziós kockára egy életművet fel lehetne építeni.

A számok geometriai vetületével is foglalkozom. Az ezzel kapcsolatos kutatásból Pentaprizma címmel három szobor született eddig.

Ebből a sajátos gondolatvilágból és a mögöttes matematikai vonatkozásokból hogyan születik meg egy festményed? Készítesz rajzvázlatokat vagy modellezel?

Először vázlatokat készítek. Amikor jön egy ötlet, azt gyorsan lerajzolom vagy pár szóval leírom. Gyakran szerkesztek is néhány applikáció segítségével, amelyek a telefonomon mindig nálam vannak. Ezek két- és háromdimenziós programok. És igen, sok esetben kartonból makettek is készülnek.

Konkáv meditációs objekt, gránit, 144,3×62,1×15 cm, 2016

A hátterek megfestésével nagyon sokat foglalkozom. Nejlonnal, „cuppantásos technikával”, monotípiaszerűen hordom fel a festékrétegeket. A képeim megalkotásához felállítottam bizonyos játékszabályokat, amelyekhez szigorúan tartom magam. A szerkesztéssel is sok időt töltök. Ebben a munkafolyamatban fontos például az, hogy vonalat nem használok, hanem csak felületeket. Abból a megfontolásból, hogy a tér plasztikusabb érzékeltetésének érdekében ne használjak egydimenziós elemet. Festményeimben koncentrált kompozíciókat szeretnék létrehozni. Ezeket először kis méretben kísérletezem ki, majd nagyobban is megcsinálom.

Ha a néző szó szerint belenéz a képbe, akkor megjelennek ezek a terek.

Valóban apróságokon múlik, hogy a kép „működik-e” vagy sem. Az is jellemzőjük, hogy ábrázoló és nem ábrázoló alkotásként is lehessen nézni őket. Ha visszalapul, akkor nem ábrázolóvá válik, ha pedig térhatásúként nézed, akkor ábrázolóvá.

A színvilágnak is fontos szerepe van a képeidben. Ezt mi határozza meg?

Az alap egymásra felvitt színrétegei a káoszt jelenítik meg, azt a tiszta lehetőséget, amiből bármi lehet. Egy ilyen felületre egy portrét vagy tájképet is kedvem támadna megfesteni, de az jelen esetben eldöntött kérdés, hogy szigorúan szerkesztett kompozíciót viszek fel rá. Fontos, hogy ezekbe a felületekbe ne lássak bele alakokat, mert akkor elkezd valami megnyilvánulni, amivel korlátozódnak a lehetőségek. Ilyenkor folytatnom kell a munkát rajta. Ha az alapot megfelelőnek ítélem, akkor következik a tényleges festés: a geometrikus színmezők tört szürke színeinek kikeverése és a festék felhordása. A telített színekből álló alap és a rákerülő geometrikus rétegfelület lefedettségi arányának finomhangolása elmélyülést, összpontosítást igényel.

Közel hat éve a Szentendrei Régi Művésztelepen dolgozol. Milyen hatással van rád ez az alkotói közeg?

A Derkovits-ösztöndíjnak köszönhetően 2015-ben kerültem ide. Két egymás utáni évben megosztott műteremként használhattuk ezt a helyiséget, de szerencsés helyzetben voltam, mert a társaim nem vették igénybe, így egyedül alkothattam. Azóta pedig a műteremhasználatot pályázat révén nyertem el, így folytathattam a megkezdett munkámat.

Ez a közeg a művészetem szempontjából azért lényeges, mert a figyelmemet a festészet felé irányította. Ennek fizikai oka is van, mert a terek festőműtermeknek készültek. Másrészt azért is szeretek itt dolgozni, mert a művésztelep alkotóival, Bereznai Péterrel, Buhály Józseffel és Krizbai Alexszel szinte napi kapcsolatban vagyunk, és meg tudjuk beszélni az aktuális szakmai gondolatainkat, problémáinkat, de akár technikai kérdéseket is. Így nem elszigetelt alkotómunkát folytatunk, a tapasztalatainkat is meg tudjuk osztani egymással. A műtermeinkbe el tudunk vonulni, de itt mégis együtt vagyunk, és ez a művésztelep lényege.

Vidya relief 04, bazalt, 13,2×13,2×5,3 cm, 2016

Nyitókép: Magyar Kultúra/Kurucz Árpád

A beszélgetés egy részlete megjelent a Magyar Kultúra magazin 2021/1. számában.