Japánban születtél és ott is élted gyermekkorod talán legmeghatározóbb korszakát. Milyennek élted meg ezt az időszakot?

Egy meseszép helyen nőttem fel, amelynek 97 százaléka erdő, s a hegyvidéki tájképet csodálatos vízesések díszítik. Hida-Oszaka városa nem csak gyermekkorom meghatározó szegmensét képezi. Emlékeim máig hatással vannak rám, élénken élnek bennem, és ösztönösen késztetnek az alkotásra.

Az ott töltött évekre tehető a művészetekkel való megismerkedésed?

Az alkotásra való intuícióm megszületése elsősorban a szüleimnek köszönhető. Édesanyám kisgyermekkorom óta vitt nagyobb városok színházaiba, koncertjeire és múzeumaiba. Sokat köszönhetek neki, hiszen általa ismerkedhettem meg Odilon Redon francia festő munkáival a Gifu Múzeumban. Az első képi élményeim is ebből az impresszióból adódtak. Édesapám, Révész Csaba megtanított arra, milyen a természettel harmóniában létezni, milyen, amikor a festék és az olaj szaga összekeveredik a levegőben. Általa ismerhettem meg azt a precíz és rendkívül aprólékos munkafolyamatot, amelyet ő is alkalmazott a képzőművészeti alkotásain.

Kisgyermekkorom óta láthattam a munkáit közelről, és ezek a benyomások öntudatlanul nagy hatással voltak rám. Ő nemcsak tisztelte a természetet, hanem harmóniát teremtett az emberi lét és a természeti elemek között. Művein egyenként megjelennek rovarok, békák és olyan kis élőlények, amelyeket mi, városi emberek észre sem veszünk, pedig ott lapulnak a talpunk alatt. A Japánban töltött időszaknak köszönhetem, hogy megismerkedhettem nagyszerű mesteremmel, Juge Jositaka festőművésszel, akinek műtermében nyolc éven át fejlődhettem. Festő volt, mégis mindent megtanított nekem: szobrászkodtunk, kerámiával dolgoztunk, de előfordult, hogy a helyi erdőben barangoltunk, majd főztünk valami finomat a nap végén. A szabadban töltött percek még közelebb vittek a természet adta rejtett értékek felismeréséhez. Mindemellett rengeteg tanulmányrajzot készítettem az ő műtermében. Úgy gondolom, hogy az alapvető rajzkészségemet, valamint a dolgok szemléletét tőle tanultam.

Triptichon II

Gyakran említed, hogy a gyerekkorodban Magyarországon töltött egy év is nagy hatással volt rád. Milyen emlékeid vannak az itt töltött időszakról?

Talán hároméves lehettem, amikor a szüleimmel, valamint a nagymamámmal Budapesten éltem egy teljes évet. Sokszor gondolok vissza erre az időszakra, merítkezem belőle. Ha nem lett volna, talán sosem fogan meg bennem az az öntudat sem, hogy édesapám révén félig magyar vagyok, magyar gyökereim vannak, s talán sosem költöztem volna ide. Ez az egy év számomra olyan, mint egy kincs, amelyet jó mélyen, féltve őrzök magamban.

Két teljesen eltérő kultúra jellemvonásai találkoznak benned. Nehéz volt a beilleszkedés Magyarországon?

Mindig is visszahúzódó ember voltam, ezen a nyelvi nehézségeim sem változtattak. Amikor Magyarországra költöztem, egyáltalán nem ismertem a nyelvet, csak azokból az emlékekből táplálkoztam, amelyeket kisgyermekkoromban a Budapesten töltött egy év alatt szereztem. A rajzolással azonban, úgy éreztem, kellőképpen ki tudom fejezni önmagam. S bár verbálisan nem tudtam kommunikálni másokkal, a műveimnek hála úgy éreztem, elfogadnak és elismernek.

„Anna számára az élet és a halál egy és ugyanaz, a természet maga” – fogalmazott egyetemi mestered, Bukta Imre Munkácsy Mihály-díjas képzőművész 2019 őszén, az Ari Kupsus Galériában tartott kiállításmegnyitón. Mit jelent neked e két fogalom?

Sokan félreértik ezt a képi világot, emiatt gyakran szomorú, bizarr képeknek titulálják alkotásaimat. E két fogalom számomra a japán mudzsó gondolatához köthető, amelynek lényege, hogy elfogadjuk az élet folytonos változását. A mudzsó ideája oly mélyen gyökeredzik a japán kultúrában, hogy nemcsak az esztétikai értékekhez, hanem a művészetekhez, valamint a mindennapi élethez is erősen kapcsolódik.

Psyché

Ösztönszerűen választod ki az alkotásaidon is látható szimbólumokat?

Csakúgy, mint a művészetem, a képi világról alkotott gondolataim is ösztönszerűen alakultak ki az évek során. Gyakran festek elhullott állatot vagy fonnyadásnak indult növényeket. Ezen alkotásokban az elmúlás pillanatát próbálom megfogni, és megmutatni ennek a folyamatnak a rejtett szépségeit. Sokaknak szomorú pillanat ez, nekem azonban a melankolikus érzések mellett a gyönyör emóciói kerülnek a középpontba. Az elmúlás mint fogalom magában hordozza az új eljövetelét is. Amikor a természetben sétálok, gyakran megállok a kidőlt, korhadó fák mellett, s csodálom a természet erejét. Azt, ahogyan a friss hajtások utat törnek maguknak, és új élettel virágoztatják be a már élettelen, korhadt faágakat.

A diplomamunkádon is egy korhadt faág látható. Mit jelent számodra ez a kép?

A mudzsó gondolata főként az egyetemi éveim alatt erősödött fel bennem, így az ekkor készült alkotásaimban még inkább dominál az elmúlás gondolata. A diplomamunkámat egy hagyományos, japán paravánra festettem, amelynek háttere ezüstös csillogású, s feltehetőleg a 19. századból származik. Mivel nagyon fontos a hagyományaim megőrzése, ezért a paravánra is tradicionális, japán technikával festettem. A munkák elkészítéséhez általában gansai festéket alkalmazok, amellyel édesapám is fest. A paraván sajátos, ezüstös háttere azonban másképpen reagált erre a festékre, így végül a diplomamunkámat egy úgynevezett nihonga technikával, a Sumi tus, a Suihi pigment és különböző enyves oldószerek használatával készítettem el. Az elkészült festmény különlegessége abban rejlik, hogy az igazi ezüstfüsttel borított paraván a levegő kéntartalmával kémiai reakcióba lépve idővel megfeketedik – így az elkészült alkotás is eltűnik, ha úgy tetszik: elmúlik. A kép a Mudzsó címet viseli, amely az életem egyik legmeghatározóbb ideája. Ezzel a munkámmal állítok emléket annak, hogy honnan származom s hogy ki vagyok én valójában.

Mudzsó

Mit jelent számodra a honvágy?

Mindkét nemzetiség után éreztem már honvágyat. Mivel tizenöt éves koromban egyedül jöttem Magyarországra, még fiatal voltam, ezért mindig volt honvágyam. Magányosnak éreztem magam, hiszen a szüleim, a családom, még a nyuszim is Japánban volt. Először idegennek éreztem magam, az idő múlásával azonban ezt egyre jobban tudtam kezelni. Sokszor a festészetbe vagy a hosszú, erdei sétákba menekültem. A karanténidőszak azonban változást hozott az életembe. Üres, vigasztalhatatlan érzés fogott el, amely egyre csak fokozódott bennem.

A világjárvány okozta benned ezeket az érzéseket?

Említettem, hogy Hida-Oszaka, a város, ahol felnőttem, egy meseszép természeti csoda ölében helyezkedik el. Amilyen fenséges, olyan veszélyes is ez a környék, hiszen a heves esőzések miatt gyakoriak az áradások, valamint a földcsuszamlások. Tavaly júliusban óriási katasztrófa sújtotta ezt a területet. Tehetetlennek éreztem magam. Vágytam oda, ahol éppen nem lehettem. Oda, ahol felnőttem. Úgy éreztem, ott lett volna a helyem, hogy segítsek a családomnak.

Magyarország iránt is erős vágyódást éreztem, és ez annak az egy évnek köszönhető, amit gyermekkoromban itt tölthettem. Nagyon szerettem a magyarországi nagymamámat. Képzeletben újra és újra vele beszélgettem. Eljátszadoztam a gondolattal, hogy vajon milyen lehet most Magyarország, vajon hogy nézhet ki most Budapest, vajon mit csinál most az én nagymamám. Azért is jöttem vissza Magyarországra, mert szerettem volna újra, még egyszer beszélni vele.

Hogy mit jelent számomra a honvágy? Az emlékeimből élek. Folyamatosan visszaemlékszem az elmúlt időkben történt dolgokra, míg a jövő nem annyira foglalkoztat. Mint ahogyan a tóban úszó csónakban evezünk: az ember hátrafelé megy, mégis a jövő felé néz. Egy francia költő híres gondolatai ezek, s én magam is ebben hiszek. Amikor visszagondolok a múlt szép emlékeire, kicsit szomorú leszek, ugyanakkor megnyugszom. Ellentmondásosnak hangozhat, de olykor a fájdalom megnyugvást is kelthet az emberben. Megnyugszom, hiszen kellemes érzést keltenek bennem a múlt emlékei, viszont melankolikussá tesznek, mert tudom, hogy a fantáziámmal kialakított világgal csak menekülök a jelen problémái elől.

A magánéletedben is próbálod megteremteni a természettel való harmóniát?

Budapesten egy nagyon kicsi szobában élek, amelynek egy ablaka van, és csak reggel süt be a nap. Itt még inkább el tudok merülni a festészetben, hiszen olyannyira távoli és független a természettől ez a szoba, hogy a természet iránt érzett vágyódásom felfokozódott érzésekben csapódik le a papírra. Ha betéved a szobámba egy bogár, mindig boldogsággal fogadom. A bogár motívuma is gyakori visszatérő eleme a képeimnek; azt hiszem, ez is édesapám hatása a művészetemben. Szeretem a bogarak külső látszatait, ahogyan a messzi fekete pontok közelebbről egy szempárt s különféle díszítettségű külsőt rejtenek. Tisztelettárgyként tekintek a bogarakra. A japán kultúrában istenként magasztalták őket, azt hiszem, bennem is ez a fajta tiszteletérzet dominál.

Szalai Klaudia

Nyitókép: Belicza László Gábor

A teljes interjú a Magyar Kultúra magazin 2021/3. számában olvasható.

#kelet-nyugat