Na jó, Linda Kasabian csak a sofőr volt, amikor Charles Manson 1969 augusztusában Sharon Tate színésznőt, Roman Polanski feleségét és még négy másik személyt kivégzett hippi bandájával. A zenekari név szokatlan választás, legalább nem vádolják meg őket érzelmes humanizmussal. Szóval, a Club Foottal kezdtek, aztán a hármas albumról, a Q és az NME által is az év albumának választott West Ryder Pauper Lunatic Asylumról a Where Did All The Love Go? jött.
Világos: villámháborúval akarták megnyerni a háborút? Aztán az első lemezről itt volt még a lélektani hadviselés kiváló példája a szintén zseniális L.S.F. (Lost Souls Forever), de elhangzott a második, Empire című lemezről a legnagyobb sláger, a címadó dal, és az újabb telitalálat, a Shoot The Runner is.
Ez máris elvinne egy indie-diszkós szettet, szóval, a Kasabiannak van annyi slágere, hogy garantált legyen egy-egy buli sikere. Persze, egy fesztiválon bármi előfordulhat, tavaly a Szigeten borzalmasan szóltak, Tom Meighan énekes nagyképű manírjait sem díjazták a béke és szeretet nevében gyülekező szigetlakók.
Itt volt még a harmadik album talánya, a trombitás felvezetővel induló Take Aim, aztán a Thick As Thieves című, menüett hatású tétel, mely olyan, mintha McCartney írta volna ? igazi csillogó ékszere volt a setlistnek.
A Kasabian állítólag a Gallagher-fivérek (ex-Oasis) kedvenc zenekara, de persze nemcsak az övék. Ők a kétezres évek elején felfutó indie-szcéna dédelgetett kedvencei, ugyanakkor kilógnak a sorból, hiszen nem a retro new wave igézetében alkotnak, hanem inkább a Primal Scream és a Stone Roses környékéről kéne keresnünk az ihlető forrásukat. Hippis, pszichedelikus indie-popjuk változatosabb, színesebb, mint a retro-cool new wave szcéna együttvéve.
A csíkos, cirkuszi porondmester-zakóban színpadra lépő Tom Meighan jó formában volt, konferált, vitte a show-t, megdolgozott a sikerért. Pont olyan fickósan tudott köpni, ahogy Wayne Rooney, és leicesteri surmó módjára ekképp bírta némi interaktivitásra a közönséget: anyab*szók, látni akarom a kezeket?. És láss csodát, több ezer fesztiválozó dobja fel a kezét.
Sergio Pizzorno, a zenekar szakállas gitárosa és dalszerzője viszont úgy nézett ki, mintha innen egy Sandokan remake-mozi castingjára menne, de nagyon messziről Kiss Zoltánnal, a Karthago basszerosával is össze lehetne téveszteni.
Különösebb attrakció egyébként nem volt, a zenekar korrekten lezenélte a műsorát a készülő új lemez arculati elemei között. A Kasabian tökéletes választás egy fesztiválra, intelligens, de jól táncolható, cool, de inkább hippisen az, imádja őket a szakma és a közönség is (minden lemezük többszörös platina státuszú), és arról a fegyvertényről még nem is beszéltünk, hogy ők a kétezres évek nagy túlélői. Sosem voltak úgymond mélyponton, könnyen lehet, hogy bekerülnek a brit-rock elitklubjába a Coldplay vagy a Muse mellé. Így azt is elnézzük nekik, hogy a Club Foot videójában, a Szabad Európa Rádiót védő (!) 1956-os hangulatú fantázia-klipben a military-szerkót MÁV egyenruha jelenti.
