Fidelio: Mennyire önálló műfaj egy ilyen előadás esetén a tánc?
Bodor Johanna: Pont azon gondolkodtunk valamelyik nap koreográfus kollégáimmal, hogy milyen lenne, ha körülbelül három-négy hónapra Magyarországon minden előadásból az összes mozdulatot kiszednénk... Akkor talán kiderülne, milyen sokat számít a mozgás. Fontos, hogy a rendezők milyen kérdéseket tesznek fel nekünk, mit kérnek, mit várnak el tőlünk, koreográfusoktól. Ennek megfelelően az ember vagy egyszerűen csak megküzd a feladattal azért, hogy jobb legyen az előadás, vagy szerencsés esetben boldog lesz attól, hogy komoly kéréseket kap, és különböző koncepcióknak kell megfelelni. Béres Attila előadásaiban nagyon fontos szerepet játszik a tánc és a mozgás, tehát ebből a szempontból nem kell harcolnunk. Szerintem ez most örömjáték lesz Szegeden, mert Lehárnak ez a darabja igazi szenvedélyes, minden ember számára fontos lelki kérdéseket feszeget. A táncok is nagyon jók, az első felvonást főként néptánc elemekkel díszítjük, a második felvonásban cigánytáncokat alkottunk, és mindkettő nagyon inspiráló. Tetszik és érdekel ennek a darabnak a lelki világa, úgyhogy szívesen csinálom. Jó, de nem pihentető feladat, egyáltalán nem egyszerű munka.
F: Folyamatosan konzultál a rendezővel a munka során?
BJ: Igen, ez Béres Attilának fontos munkamódszere is. Mi hónapokkal előtte leülünk beszélgetni, kérdéseket teszünk fel, vitatkozunk, ötleteket dobunk be, próbáljuk már akkor úgy látni a szöveget, a zenét, az egész előadást a fejünkben, mintha a nézőtéren ülnénk. Minél többet akarunk megtudni a darabról, mielőtt elkezdünk dolgozni rajta. A következő fázis természetesen az, hogy a színészek és az összes többi alkotó hogyan módosít ezeken a képeken. Fontos, hogy a színészek hozzájáruljanak, alakítsanak rajta, mert akkor más irányt vesz dinamikailag vagy képileg az adott mozdulatsor. Én nagyon szeretem ezt a részét a munkának.
F: Mint alkalmazott koreográfus hogyan indul el a munkával?
BJ: Szeretném egyszer megkérni Parti Nagy Lajost, hogy találjon ki valami más kifejezést arra, hogy alkalmazott koreográfus. Nem szeretem, mert ez önmagában rossz viszonyulást mutat a munkához. Egyszerűen rossz a kifejezés mellékzöngéje. Minden előadáshoz más-más origóból indul el a gondolkodás. A Cigányszerelemben a történetből kiindulva próbálom meg elképzelni, Lehár vajon mit látott, amikor az adott zenét vagy kottát írta. Elkezdek játszani vele, boncolgatom, megpróbálok rátalálni kulcsokra, titkokra. Sőt, ha kell, túlmisztifikálom, mert nekem ez jót tesz, adrenalinszintet emel, és jobban fogom szeretni, amit csinálok. Lehet, hogy egyetlen szó az, ami megoldja, eszembe juttatja, mit tudok hozzárakni mozgásban, mégis anélkül, hogy 'rámásznék" a jelenetre. Ennek elkerülése egyfajta szakmai alázatot igényel.
F: Hogyan koreografál néptáncot balettművészként?
BJ: Igazság szerint ezt a darabot én már megkoreografáltam egyszer Jekatyerinburgban. Jóval előtte már elkezdtem gyűjteni mindenféle stílusú, ehhez a darabhoz illő néptáncformát. Konzultáltam néptáncos koreográfusokkal, akik segítettek nekem, irányokat adtak. Három hónapos gyűjtés után kezdtem csak el koreografálni. Most ez a felelősség tehát nem egyedül rajtam van csak, mivel Szögi Csabával közösen dolgozunk, így van mellettem egy profi néptáncos szakember is. Csabával régóta ismerjük egymást, és mindketten nagyon örülünk a közös munkának.
F: Ön Kolozsváron született, ez a második erdélyi témájú előadása a Menyasszonytánc után. Erdélyi születésűként jobban látja belülről az előadást?
BJ: Nem tudom a választ, mert az a lenyomat, az az élményrendszer, ami bennem él, ösztönösen mozgat belülről. De van olyan is, amikor határozottan döntök arról, mit lehet és mit nem. Másrészről viszont azt is gondolom, hogy nem erdélyi szereplők játsszák ezt a darabot és nem erdélyi nézőknek teszik ezt, tehát nem szabad túlzásba esni ebben a témában. Nem erőltetek rá semmit pluszban.
F: Az előadás egyik különlegességének számítanak az előadásban szereplő gábor-cigányok. Velük hogyan dolgozik?
BJ: Ők a próbafolyamat későbbi részében fognak becsatlakozni a munkába Szegeden, én pedig nem akarom előre eldönteni a közös munka jellegét. Majd spontán módon kialakul, hogyan reagálnak arra a cigánytáncra, amit mi csináltunk: beszállnak, vagy esetleg mutatnak ők is nekünk egy-két új dolgot. Szerintem nem szabad rátelepedni az emberekre, helyzetekre, mert az megöli a fantáziát.
