Hamarosan megjelenik a Székelyudvarhelyen született Balázs Imre József Madárábécé című kötete. Az erdélyi avantgard irodalommal foglalkozó irodalomtörténésznek és írónak évek óta jelennek gyerekversei, amelyek egy részét Erdélyben és az anyaországban is kívülről fújják a gyerekek. Különös tekintettel a megzenésített költeményekre, amelyet részint ő ad elő, vagy éppen a Kaláka.
Szimpatikus az, hogy mennyire partnernek kezeled a gyerekeket, és hogy milyen következetes felépítmény egy-egy könyv vagy vers, mennyire „megvan” a gyermeki univerzum tágassága. Volt már olyan, amikor egy szerkesztő azt kérte, hogy úgymond „ne gondolj túl” bizonyos szövegeket?
Hajlamom van a túlgondolásra, de ez általában érvényes rám az életben is, meg mindenféle szövegben, amit írok. A gyerekverseimben igyekszem kifelé jönni önmagamból, persze lehet, hogy nem mindig érkezem ki. De ha láttál már gyereket ülni a kert sarkában három fűszálat nézegetve, vagy elmerülve a saját világában a szobájában, amint rajzol vagy műanyag játékokat tologat, na, az vagyok én gyerekként.
Weöres Sándor szelleme minden gyerekvers felett ott lebeghet, de amikor a megzenésített verseidet hallgatom, akkor eszembe juthat az is, hogy a ritmizálásban hatott-e esetleg rád a kortárs pop, ne adj’ isten, a hiphop?
Nagyon is! Többször teszteltük egyes verseim elrappelhetőségét, legutóbb épp a PIM épületében az idei év elején, az IGYIC meghívására. Annyi ennek a lényege, hogy egy alaplüktetéshez hozzá tudjon igazodni a versdallam akkor is, ha a szótagszámok látszólag szabálytalankodnak közben.
Mivel az utóbbi években egyre inkább foglalkoztatott, hogy a kiskamaszoknak mi lehet a legotthonosabb versélmény, a magam részéről arra jutottam, hogy
a hiphopban és az alternatív popzene dalszövegeiben ott van a hiányzó láncszem a Bóbita és Pilinszky János vagy József Attila között.
Az Álomfarsangtól kezdődően egyre többet kísérleteztem ezzel. A zene pedig, amit a verseimhez írtam, legalább felerészt szintén az alternatív popzene hangzásaira épül ‒ nem az a klasszikus gyerekzene.
Az erdélyi gyerekirodalomban is vita tárgyát képezi a szleng beemelése vagy az itt-ott egy-egy téma „lazább” megközelítése?
Ezt a kérdést is össze lehet kapcsolni az életkorral. Nem hiszem, hogy bárki, aki kiskamaszok élethelyzeteiről ír, kikerülheti a nyelvet, amit használnak. Az irodalom részben beszélt nyelvi idézet is, még akkor is, ha azzal, ahogyan elrendezi ezt, vagy más esetben akár felfelé stilizálja, valamilyen általánosabb tapasztalatot is megmutathat. Erdélyben is elindult egy sokszínűsödési folyamat, de kevesebb szereplős a játéktér, mintha összmagyar viszonylatban gondolkodunk. Szenvedélyes vitákra nem emlékszem, de valahol 2008/2010 táján mindenképp megváltozott valami, Fekete Vince Piros autó lábnyomai a hóban vagy László Noémi Feketeleves című verseskötetei például evidensen lazábbak nyelvileg és szemléletben is a korábbiaknál.
László Noémivel készült interjúnkat olvastad már?
Ugyanez másképp: mit gondolsz, létezik egy jól körülírható erdélyi gyerekverskultúra, aminek vannak az anyaország gyerekvers világától eltérő sajátosságai?
Nincs ilyen. Illetve két dolgot mégis mondanék ezzel kapcsolatban. Az egyik intézményes jellegű: az erdélyi gyerekvers mindmáig nagyon erősen összekapcsolódik a folyóirat-kultúrával: a kolozsvári Napsugár és Szivárvány gyereklapokkal. Lehet, hogy furán hangzik, de ezek a legnagyobb példányszámú kulturális folyóiratok Erdélyben, 1957-től kezdve folyamatosan megjelennek, és a mindenkori gyermekirodalmi szerzők írják tele friss anyagokkal. A másik összetevő az előzményeké: Kányádi Sándor és Szilágyi Domokos gyerekverseinek, Veress Zoltán verses meséinek van egy lokalitásuk miatt is erős kisugárzása.
Az, ami ebből következik, egyfajta patina és minőségigény.
Elsőre ezt lehet némileg klasszikusabbnak érzékelni, de az erdélyi irodalomban is megszülettek például az első svéd típusú gyermekversek már a nyolcvanas évek elején, Kenéz Ferenc Esőben könnyen rámtaláltok című kötetében. Szóval inkább arányok kérdése az egész: mit érzékel az ember tipikusnak vagy általánosnak a sokszínűségben.
A Korunk munkatársaként rengeteg verset olvasol. Észrevetted-e magadon azt, hogy ha sok rossz verset olvasol, az néha visszahat, azaz belassít, szóval, létezik egyfajta negatív inspiráció?
Inkább a pozitív inspirációt tudnám kiemelni: például 2002-ben szerkesztettem a Korunk számára az első tematikus gyermekirodalmi összeállításomat (azóta még volt néhány), ez akkor történt, amikor még nem írtam gyermekverseket. Nem mondanám, hogy innen egyenes út vezetett az első gyerekverskötetig, de mindenképp meghatározó volt.
Sok versed kimondottan humoros is. Egy-egy rímre, humorhelyzetre ugyanúgy reagálnak a gyerekek, mint a szüleik?
A humor sokféle ‒ azt viszont szeretem, ha össze tudja kapcsolni a generációkat, mint egy-egy családi moziban, mondjuk, a Shrekben vagy a Jégkorszakban.
Lehet, hogy más-más helyen nevetnek, vagy nem ugyanazért, de az jó, ha együtt.
Most már nagyobbak a gyerekeid. Ugyanannyi impulzust kapsz most is, vagy azért a saját gyerekek a legjobb múzsák?
Továbbra is a saját lányaim jelentik a fő kiindulópontot, persze másként, mint a Hanna-hinta vagy a Blanka birodalma idején. Az egyik számomra kedves idei felkérés Lackfi Jánostól érkezett, hogy írjak az Erdőszelfi című vándortáboros antológiába. Mivel az együtt-kirándulások továbbra is emlékezetesek a lányokkal, a tőlük érkezett impulzusokra továbbra is tudtam építeni.
Egy másik játékot tavaly augusztusban kezdtünk el Márton Évával, a Kirándulás a felhőben című kötetem illusztrátorával. Egy kiállítása volt, amelynek a képeihez verseket írtam. Azóta oda-vissza küldözgetjük egymásnak a képeket és szövegeket. Hol ő fest valamit egy újonnan íródott versemhez, hol én írok szöveget valamelyik átküldött képéhez. Nagyon úgy néz ki, hogy ebből is kialakul egy kötet előbb-utóbb.
Új verseskönyvvel készülsz, Madárábécé lesz a címe. Volt valami plusz vonzódásod az ornitológiához? Vannak-e kedvenc madaraid, olyanok, amelyeket régóta figyelsz?
Kisvárosban nőttem fel, öt-tíz percnyi gyalogtávra volt a város széle onnan, ahol laktunk, s ezt gyakran ki is használtuk. A kék- és széncinkét, a süvöltőt, a csonttollút, a különféle harkályokat és rigókat, a tövisszúró gébicset, a szajkót akár a saját ablakomból is láthattam időről időre. Nagy örömmel fedeztem fel a barázdabillegetőket, rozsdafarkúakat, vörösbegyeket, ha kirándultunk. Ez édesapám hatása, aki kitűnően rajzol madarakat, remek madarászkönyvei vannak, és sokat mesélt nekem róluk gyerekkoromban.
A teljes interjú a MeseCentrum oldalon, a PIÜ-IGYIC szakmai blogján olvasható.
Nyitókép forrása: Korunk.org
