A Blue Valentine-ban ezeken kívül nincsenek más krízisek ? és a film végére egyértelművé válik, hogy nincs is többre szükség ahhoz, hogy egy kapcsolat tönkremenjen, hogy a szerelem elmúljon. Mint amikor a gyerekjátékban az adott formát a megfelelő lyukba kell beilleszteni, és ha nem egyezik meg tökéletesen a két alak, akkor lehet, hogy a lyukba szorul a forma, és sosem fog tökéletesen illeszkedni, még akkor sem, ha az a milliméternyi eltérés elsőre teljesen jelentéktelennek is tűnik. Ilyen a filmben Dean és Cindy házassága is: hiába keresik a válság okát, nincs semmi, amit megtalálhatnának, egyszerűen csak nem illenek össze teljesen. Csak majdnem ? de ahogy egyre régebb óta szorul a forma a lyukba, annál egyértelműbb, hogy valami itt sosem lesz rendben. Hogy ez a két ember mégsem tud együtt élni, még akkor sem, ha az életüket tették fel rá, hogy sikerüljön.
Derek Cianfrance író-rendező szerelmi drámája nemcsak a történetben, de a formában sem követi a megszokott forgatókönyvet: a film egy pár szerelmének legelejét mutatja meg az első egymásra pillantástól a házasságig, és ezzel párhuzamosan a házasság végnapjait ? nagyon elegáns és ötletes vágásokkal keverve a két idősíkot (például a néző a kameraállás miatt még nem tudja, hogy Dean későbbi szerelmét pillantja meg, majd hirtelen a későbbi idősíkra váltunk, ahol szintén Cindy néz szembe a nézővel). Képei ? például egy, a nő keze elől elhúzott férfikéz minitragédiájával ? éppúgy hétköznapiságukban, sutaságukban megkapóak, mint az egész film: a romantikus első randin a nő otromba viccet mond, a férfi hangolatlan kis játékgitáron játszik, miközben a nő esetlenül táncol. Ahogy a házasság válságához sem a hangos tragédiák adják a feszültséget, úgy a szerelem kialakulásánál sem rózsacsokor, esőben szaladgálás vagy gyertyafény, hanem csakis a két ember felel a romantikáért.
A két emberen a filmben amúgy is rengeteg múlik, mert egy ilyen csendes, hétköznapias filmben minden a főszereplőkön áll vagy bukik. Ryan Gosling és Michelle Williams pedig tökéletesen játszanak: úgy tudnak hitelesek lenni, hogy nem nyűgözhetik le a nézőt semmi rendkívülivel; csak egy-egy gesztusban, egy csók közben kissé védekezően felemelve felejtett kézben, egy-egy elrejteni próbált szemvillanásban tükröződhet egy kapcsolat teljes története. És sikerül nekik: amit az elválás jelenetében szóval egyiküknek sem sikerül elmondani, az addigra már mind egyértelmű.
A férfi sosem azzal vagy úgy foglalkozik éppen, ahogy a nő szeretné. A nő nem úgy vagy nem akkor mond el valamit, ahogy vagy amikor a férfinak jól esne. A vitákban a férfi mindig mást ért meg abból, amit a nő mond, mint amit az valójában ki szeretne fejezni. Ezzel van tele az élet ? egyesek szerint a szeretet elég, hogy mindezt elfogadhatóvá tegye. Derek Cianfrance szerint nem elég. És ettől válik a Blue Valentine az utóbbi évek egyik legszomorúbb filmjévé.
