A napokban ért véget a Budapesti Dokumentumfilm Fesztivál. A filmes szemlén vetített 59 alkotás közül többet újra megnézhetünk február 14. és 16. között a Cinema City Arénában. Közéjük tartozik a László Barna rendezte Isteni kéz is. A Parkinson betegséggel küzdő világhírű erdélyi cigány prímás, a Szászcsávási zenekar tagjáról szóló dokumentumfilm civil nagykövete Sebestyén Márta népdalénekes. Őt kérdeztük a premier előtti vetítésen.
Először látta a filmet?
Igen, először, és teljesen a hatása alá is kerültem. Kíváncsi vagyok, hogy másoknak hogy tetszik. A dráma természetesen érzékelhető, de érzelmileg mennyire fog meg valakit egy ilyen rurális környezetben játszódó történet? A sok furcsa dolog, ami a városban kissé elkényelmesedett embernek talán elgondolkodtató lehet, a vásznon szereplőknek tényleg a mindennapi életét jelenti.
Nekem is eszembe jutott a vetítés alatt, hogy milyen hálás lehetek a körülményeimért.
Ahová születünk, ott kell helytállnunk. Ezek az emberek a mennyet és a poklot is megjárták. Egy 900 lelkes kis faluból eljutottak a világ legnagyobb koncerttermeibe. Tényleg sztárzenekar voltak. Én 30-35 éve ismerem őket, az egész világot bejárták. Amit ők tudnak, annak valóban nincsen párja: aki ezt a különleges muzsikát el tudja sajátítani, az szinte mindent tud a zenéről. A Fölszállott a pávában is „bedobta” a szászcsávásit, aki igazán hódítani akart. Ez a zene olyan magával ragadó, annyira virtuóz. Csángáló, a brácsás pedig arról volt híres, hogy ezen belül is kiemelkedő volt. Ilyen ritmikusan a háromhúros erdélyi brácsán nem tud más játszani. Ettől csak még torokszorítóbb az egész. Mekkora zuhanás lehetett, hogy ebből az életét, a mindennapjait kitevő zenélésből a semmibe került. Mert nem működött a híres kéz, Parkinson-kóros lett.
Olyan emberként, akinek szintén a mindennapjait, az életét teszi ki a zene, biztosan más élmény is lehetett nézni ezt a filmet.
Egy zenésznek ez elmondhatatlanul nagy tragédia. Fantasztikus film ez és csodálatos történet. Az a sok gyönyörű, őszinte pillanat, az egymás iránt érzett szeretet, ahol minden szóból és pillantásból az sugárzik:
„nem engedem, hogy lezuhanj”.
Ez egy közösség, akik jóban-rosszban kitartanak. Ezt a kis falut magyarok és cigányok lakják. Erről a hangszeres zenéről híresek, valamint a többszólamú zsoltáréneklési hagyományról, amit a 18. században svájci iskolamesterek „vittek” hozzájuk. Nemzedékek által megőrződött, és a zsoltárok nyomán a népdalokat is így éneklik, ami a magyar népdal hagyományban egyedülállónak számít. Én voltam ott, és az az igazán elképesztő, hogy
ezek az emberek reggel nyolckor a tiszteletes úr pincéjében, a hordók között is ilyen meseszépen énekelnek.
Ez egy különleges hagyományú falu, és nagyon örülök, hogy vászonra került a történet egy fiatal, erdélyi rendező által, aki jól ismeri ezt a közeget. Remélem, sokan gondolják majd ezt így. Egy jó dokumentumfilm olyat produkál, amit más nem tud. Hiszen a legjobb forgatókönyveket az élet írja.
Mesélne kicsit a Szászcsávási zenekarról?
Generációk óta muzsikálnak együtt, és mindannyiuk mestere a főszereplő, Csángáló nagyapja volt, az öreg Mezei. Ők pedig továbbadják a tudást a gyermekeiknek, unokáiknak. Dr. Szántó Zoltán fedezte fel őket, így jutottak el magyar táncháztalálkozókra, ahol meghallották őket németek, hollandok és még sorolhatnám. Ezután pedig vitték körbe őket az egész világon. Ettől olyan nagy a kontraszt. Hiszen
az elegáns koncerttermekből minden alkalommal a pici, sáros udvarokba csöppennek vissza, ahol kerekes kútból kell hozni a vizet.
Mindeközben őszinte, szerető családban élnek. Ha nincs szeretet, megette a fene az egészet.
Én magam ezeken a helyeken mindig több emberi melegséget, összetartást tapasztalok, és nagyon fáj, hogy ez kicsit már kiveszett a városi közegből.
Ön a film civil nagykövete. Mivel jár ez?
Kíváncsi voltam, ezért megnéztem a fesztivál weboldalát, és láttam, milyen sokféle ember állt „prókátornak” a különféle dokumentumfilmek mögé. Hiába, jó bornak is kell a cégér, és akár hitelesebb is lehet valami, ha olyan ember ajánlja, aki ismeri a filmben megjelenő világot és mélységesen hisz az üzenetében. Igyekezni fogok, hogy minél több emberhez eljusson az Isteni kéz híre. Nagyon meghatódtam a felkéréstől, hiszen testestül-lelkestül benne vagyok a népzenében, emellett sok filmben is énekeltem, használták a hangomat. Nagyon vizuális típus vagyok, és számomra rendkívül sokat ad a zene és a kép együtt. Nagyon boldog vagyok, hogy a filmes közegben is tehetek valamit.
Hogy érkezett a felkérés?
A székelyszenterzsébeti tiszteletes hívott többször, akinek pár éve a lányai, most pedig a lányok unokatestvérei nyerték a Fölszállott a pávát. Először azt hittem, ezzel kapcsolatban keres, de aztán kiderült, hogy a film miatt hívott. Először az erdélyi barátok kezdtek el tanakodni, hogy Barnának hogyan segítsenek, és eszükbe jutottam. Aztán megkeresett Sós Ági is, így felgyorsultak az események, és most itt vagyunk. (Sós Ágnessel készült interjúnk itt olvasható.)
Mezei Ferenc, azaz Csángáló élőben is ennyire magával ragadó jelenség?
Igen, szinte még jobban is! Annyira csupaszív ember, és olyan megható ez a hit, amiben ők a mindennapjaikat élik. Ez nem hókuszpókusz, ők halálos mélységig hisznek, az életük része, éppúgy, ahogy a zene is. Remélem, a Jóisten ad még nekik pár évet, hogy együtt muzsikáljanak, mert egészen fantasztikus és egyedülálló, amit csinálnak, amit képviselnek. A Fonó egyébként egészen komoly, hatlemezes sorozatot készített a zenekar legjobb felvételeiből remek minőségben, szívből ajánlom ezt is. Őket nemcsak hallani, hanem látni is kell. Minden egyes tag kiváló táncos is volt, annak idején Csángáló is úgy ugrott le a színpadról, mint a sicc. De most már tényleg csak azt tudom mondani, hogy akinek van rá lehetősége, nézze meg a filmet, és győzödjön meg erről a köztünk élő csodáról személyesen.
Aki tehát kedvet kapott, február 16-án, a BIDF Extrán megnézheti az Isteni kéz című filmet, és ha esetleg a szászcsávási hagyományokkal is megismerkedne, február 22-én látogasson el a Fonó Budai Zeneházba.
Fotók: Kultúra.hu/Csákvári Zsigmond
