Milyen a galéria kínálata?
Galériánknak nincs nagy múltja, alig négy évesek vagyunk, és már az is egy eredmény, hogy ennyi idő után is talpon vagyunk. Ennek talán oka lehet az is, hogy amit megígérünk, azt igyekszünk túlteljesíteni. Azonban még mindig nem érzem, hogy elértük volna azt az állapotot, ami egy stabil és jó pozícióban lévő galériát kell, hogy jellemezzen.
Amikor beléptem a galériás szakmába, nem azt néztem, mi az, ami jól megy, hanem azt, hogy mi az, ami nem. A kortárs szobrászatot találtam ilyennek, ezért alapvetően szobrokkal foglalkozunk. Általános vélekedés volt, hogy akár ötven képet is eladnak, amíg egy szobrot. Véleményem szerint a piacot építeni kell, és ha most éppen nincs igény szoborra, akkor itt nagyon nagy lehetőségek vannak. Mi szobrászgaléria kívánunk maradni, specialisták akarunk lenni ebben a témában. Ehhez megvan a hátterünk és - ami nagyon fontos - erős a szakmai támogatottságunk. A szobrászszakmának már okoztunk olyan ?meglepetéseket,? amikről úgy néz ki, tartósan megmaradnak, mint lehetőségek. Többek között az Art Market Budapest szobrász szekciója is a kezdeményezésemre alakult meg.
A szobrászat médiuma a tér - egy ilyen alkotásnak térre van szüksége - és ha tér van, akkor valószínűleg szobor is kell. A szobor mindig is egy magasabb pozíciójú, nagyobb értékű befektetés, mint egy festmény. Képekkel is foglalkozom, de csak olyanokkal, amiket szobrász festett, vagy vázlatként készített az alkotás folyamán.
Sajnos nagyon kevés jó modern kortárs szobor található Budapest közterein. Vannak emlékműveink és szomorú szobraink, de nincsenek olyanok, amelyek az emberek életminőségét javítanák, és progresszíven előremutatnának. A világ a gyors változások felé halad, ezért elvárás lehet, hogy a köztéri szobrokat már ne hosszú távra csináljuk.
Nyugaton az a szakemberek javaslata, ? ez találkozik az én hozzáállásommal ? hogy nem feltétlenül kell kőből, bronzból emelni a kortárs köztéri szobrokat. Az idő majd eldönti, hogy az szerethető-e, üzen-e valamit, hordoz-e tartós értékeket. Ha igen, akkor majd hosszabb távú céllal kőbe faraghatják, vagy megönthetik bronzba, amelyik pedig nem válik be, ahelyett jön egy másik.
Nem csak a kínálat, de a galéria működése is sajátságos.
A kapcsolat nálunk jóval több, minthogy a művész alkot, és a galéria értékesít. A művészeimet úgy választom ki, hogy egyrészt nekem is tetsszen az, amit alkot, másrészt emberileg, értékrendben is egyformán tudjunk gondolkodni. Ki kell, hogy alakuljon az a bizalom és csapatmunka, ami a kortársban elvárás. Olyannak kell lennünk, mint egy együttesnek. A produkcióban mindenkinek felelőssége van, de első a művész, hiszen minden rá épül. Ha elkezdünk játszani egy sikeres számot - azaz a közönségnek bejön egy stílus vagy egy motívum ? akkor azt játszani kell tovább, ha tetszik, ha nem. Ha összecsiszolódunk - s ez alatt azt értem, hogy tisztázzuk, mit várhatunk el a másiktól - akkor sikeres lesz az együttműködésünk. Ha pedig meghatároztuk az elvárásokat, azok a későbbiekben számon is kérhetők bármelyikünktől.
Önök hogyan építik fel a márkát, közkeletűbben a brandet?
Ez egy összetett dolog. Lehet, hogy meglepően hangzik, de én egyelőre nem veszek részt nemzetközi vásárokon, és nem is tervezem ezt. Elképzelésem szerint a művésznek - egyfajta párbeszédünk után - a portfoliójában olyan üzenetet és összetételt kell megvalósítania, ami egy külföldi galériás számára annyira vonzó, hogy kész képviselni őt. Tehát mi közvetve, olyan galériások által akarunk jelen lenni a nemzetközi piacon, akiknek ott már bejáratott neve, pozíciója és ügyfélköre van.
Megkönnyítené a magyar galériások dolgát, ha lenne egy olyan hazai intézmény, aki felvállalna egyfajta kultúrdiplomáciai, mediátori vagy ügynökségi szerepet. Hasonlóra gondolok, mint a Design Terminál a kreatív iparban. Egy ilyen intézmény segítségével pár év alatt fel lehetne építeni nemzetközi szinten komoly művészbrandeket olyan nevekből, melyek jelenleg Magyarországon csupán vegetálnak.
Eljutottunk a hazai kortárs művészet alapvető kérdéseihez.
A galériám akkor sikeres, ha a szakma maga is jól működik. Mivel úgy látom ez nem így van, saját érdekemben is kénytelen vagyok a mostani helyzeten változtatni, javítani.
A galériánk, mint új arc ? mert még ezek közé számítom magam ? talán többet megengedhet magának, mint azok, akik már a jelenlegi struktúrába szocializálódtak, és ebben szereztek komoly szakmai hírnevet. Még az is előfordulhat, hogy ezek a rutinok korlátozzák őket, és emiatt nem látják meg azokat a gátló tényezőket, amiket kiküszöbölhetnénk, vagy éppen azokat a lehetőségeket, amivel jobbá tehetnénk az egész szakmai rendszert. Einsteint idézve: egy fennálló problémát nem lehet ugyanazzal a gondolkodásmóddal megoldani, amely azt létrehozta. Abszolút változás előtt állunk, ezért muszáj nevesíteni a dolgokat, tisztázni kell a szerepeket, hogy kitől mi az, ami elvárható.
Mi az oka a változtatás szükségszerűségének?
Annak ellenére, hogy a szakmának remek szereplői vannak, mégsem találják meg azt az összhangot, amitől ez a szakmai együttműködés olajozottan működne. Ebbe beleértem az oktatási intézményeket, a galériás szekciót, a múzeumi részt, a gyűjtőket és a művészettörténész-kurátorokat is, vagyis mindenkit. A saját véleményemet mondom, de ha ezt több ember is osztaná, akkor ez változásokhoz vezetne. Azt már látom, hogy sokan vannak olyanok, akik észlelik, hogy így nem jól működik a rendszer, de hát a megszokás az nagy úr.
Mi a helyzet jelenleg hazánkban?
Az, hogy ez a rendszer ? és a rendszer szó alatt a nemzetközi értelemben vett modern kortárs képzőművészetre és annak kereskedelmére gondolok - nem jól működik, arra az a bizonyíték, hogy sajnos nem hozza azokat az eredményeket, ami a befektetett pénzek, és energiák alapján elvárható lenne. Mivel nálunk a rendszer nem jól működik - mert nincs kitalálva - az államnak nincs sok kedve ebbe pénzt tenni vagy egyébként elvárható szerepet vállalni. Talán úgy gondolhatja, nem fektet olyan iparágba, ami egyelőre nem produkálja az elvárható eredményt. Talán ezt hívják patthelyzetnek?
Nemzetgazdasági érdek, hogy legyen Magyarországnak egy ütőképes kortárs képzőművészeti iparága! Hallatlanul tehetséges képzőművészeink vannak, és ezek a művészek simán felkerülhetnének a világ élvonalába. Ahogy az árfolyamokat nézem, ha sikerülne egyiküket felmenedzselni a világ száz legkeresettebb művésze közé, az ő árbevétele egyedül megoldhatná - persze csak elméletileg - a kortárs magyar művészet fennálló anyagi gondjait. Sajnos még nem ebben a metódusban gondolkodunk, nem ezt oktatják, így a művészeknek és a többi résztvevőnek is bizonyos szemléletbeli változásra van szükségük. Örvendetes azonban, hogy a szakmában vannak már efelé irányuló törekvések. A beszélgetések elkezdődtek a változási igényekről.
Mi lenne az új irány?
Példaként említem Dél-Koreát, aminek 1997-ben még nem volt kortárs képzőművészete, de egy kormányzati döntéssel ? mivel látták, hogy a kortárs piac a világon fontos gazdasági és kulturális tényező ? létrehozták azt. Megnézték, hogy mik az elvárások, mik a főbb globális követelmények, mik a kortársban sikeres országok stratégiái és intézményei, aztán a saját rendszerükkel sikeresen betagozódtak a nagy globális gépezetbe. Ehhez elsődlegesen gondolkodás és döntés kellett, amely létrehozott egy abszolút megtérülő befektetést.
Mércének azt a globális mintát tekintem, ahol már kialakultak olyan dolgok, amik nálunk még hiányoznak: az aukciósházak, a biennálék, a művészbrandek, és mindezek rendszerben! Ezek megteremtése elsősorban nem pénz kérdése, attitűdváltásra lenne szükség. Ki kell mondani, hogy a kortárs képzőművészet egy komoly és összetett iparág, mely hatalmas kreatív erőforrásokat mozgat meg, és hallatlan termelési értéket állít elő.
Tölgyesi Tibor
