Az emberi élet különböző döntések sorozata: igen vagy nem, menjek vagy maradjak, megtegyek vagy ne tegyek meg valamit. Amikor meghozunk egy döntést, igyekszünk elképzelni a következményeket, végül elhatározzuk, melyik kimenetelt tartjuk a legjobbnak. Éppen ezért, ahogyan azt a Second life, avagy kétéletem című színdarab színészei is megfogalmazzák, érdekes eljátszani azzal a gondolattal, hogy létezik egy másik dimenzió, egy párhuzamos világ, melyben alteregóink ugyanazon helyzetekben másként döntöttek, a másik lehetőséget választották. Vajon boldogabb az életük? Vajon mi hoztuk meg a rossz döntést? Vagy mégiscsak jó helyen vagyunk?
A Hatszín Teátrumban április 21-én bemutatott Second life, avagy kétéletem című színdarab hasonló témát dolgoz fel, mint a Piramis-dal: nevezetesen azt, hogyan alakítják vágyaink és döntéseink a sorsunkat. A színdarab megmutatja, milyen élete lett volna a ma már jól ismert öt színésznek, ha más foglalkozást, mindennapokat választottak volna: Kovács Patríciát orvosként, illetve first ladyként, Járó Zsuzsát cukrászként, Mészáros Mátét rockzenészként, Ötvös Andrást papként, illetve pilótaként, Schruff Milánt pedig lecsúszott játékfüggőként üdvözölhetjük a színpadon.
A színdarab sava-borsát az adja, hogy a színészek ezúttal önmagukat alakítják, illetve egymás életének mellékszereplőit is eljátszva keresik a válaszokat az élet kérdéseire.
A Second life, avagy kétéletem című darab roppant pörgős, vicces, elgondolkodtató, olykor egészen drámai előadás. És ami a legfontosabb: egy őszinte történet. A színészek valós problémákkal küzdenek, valós helyzetekben valós párbeszédek hangzanak el. Nyíltan lerántják a leplet múltjuk azon mozzanatairól, melyek sorsdöntőnek bizonyultak a jövőjük szempontjából, és ezáltal beleláthatunk abba is, hogyan képzelik el az alternatív életüket. Hiszen Kovács Patrícia valóban budai úrilány és politikusfeleség volt, Mészáros Máté kamaszként valóban rockzenekarban énekelt, Járó Zsuzsa tényleg vidéki lány volt, Ötvös András papnak készült, Schruff Milán pedig egy vidéki lakótelepen nőtt fel. Ha pedig feltételezzük, hogy minden más is igaz, akkor sok újat megtudhatunk színészeinkről.
A felelevenített múltbéli eseményekben az ismert nevek még hétköznapi csengésűek, a jelenetekben a színészek több, a mi életünkben is megjelenő dilemmával, élethelyzettel szembesülnek. Rég elfeledett ?barátként? üdvözölhetjük például az iskolai jelenetet, amelyben a tanár az egész osztály előtt megalázza a tanulót, és közli vele: vidéki lányként a tájszólása miatt sosem lesz belőle színész. Találhatunk példát arra is, hogyan befolyásolhatja egy gyerek életét a vagyon és az, ha az egyik szülő valamilyen szenvedély rabja. De újra ráébredünk arra is, hogy olykor egy egész élet múlhat egyetlen tinédzserkori döntésen, mely ha hibás, akkor könnyen romba dönthet egy ígéretes jövőt.
És egyszercsak leomlik a színpad és a nézőtér közötti láthatatlan fal, a piedesztálra emelt színészek és a nézők pedig ugyanazt az életet élik. Rájövünk: a külsőségek ellenére egyformák vagyunk.
Az előadásban olykor kettőnél több ?életverzióba? pillanthatunk bele, és az alternatív életekben is megjelennek olykor azoktól eltérő vágyak. Ezért az elején a gyanútlan néző, aki szokványos, lineáris történethez szokott, könnyedén elbizonytalanodhat: mi fog mindebből kisülni? De aggodalmunk felesleges: a színészeknek minimális díszlet mellett, csupán a színészi játékukra támaszkodva is sikerül követhetővé varázsolniuk az összetett előadást. Ugyanis az öt színész briliánsan mozog az idősíkok között: felnőttként könnyedén játszanak el egy megilletődött gyermeket, egy esetlenül mozgó kislányt, egy jellegzetesen nyeglén járó kamaszt, de egy szigorú felnőttet vagy egy link havert is.
A nehéz kezdet után nem sokkal tehát hozzászokunk a darab ritmusához, és elkülöníthetővé válnak a múltbéli események és a fiktív jelent bemutató jelenetek. Könnyen előfordulhat azonban, hogy később újra belezavarodunk az eseményekbe. Ekkor érdemes megfigyelnünk a színpadon látható egyetlen díszletet: a led-fényű doboz ugyanis, melyben a színészek játszanak, a színeit változtatva utal arra, hogy a fantázia mely szegletében járnak éppen a szereplők. Az események követésében szintén segítségünkre lehetnek még a jelzés értékű jelmezek is, melyeket a színészek egy-egy jelenetben magukra öltenek. Egyébként az öt főszereplőt öt különböző színű ruhában láthatjuk a színpadon, melyek szintén segítik az elkülönítést.
A Second life, avagy kétéletem című színdarabban a színészek először nosztalgiáznak, majd előrevetítik az alternatív életük folytatását, kimenetelét, melyek végül egy-egy jelenetben, monológban összefolynak a jelennel.
Ezek közül az egyik kedvencem Mészáros Máté kifakadása volt, mely során rávilágít arra: a látszat ellenére a színészet roppant kemény életforma, és nagyon messze áll a napi nyolcórás állásoktól. Hiszen míg a néző áltában csak egyszer ül végig egy-egy darabot és kikapcsolódásként jár színházba, addig a színészeknek másnap is játszaniuk kell ugyanabban az előadásban vagy egy másik színházban, más történetben kell nyújtaniuk a maximumot. Mészáros Máténak ebben a jelenetében a masszőri képesítéssel rendelkező színész úgy dönt: végleg elhagyja a színészi pályát, masszőr lesz. Egy nap azonban az egyik kuncsaftja felismeri és rákérdez ennek miértjére. Az alakítása annyira velős volt és őszinte, hogy azt hiszem, jónéhány pillanatra elállt a lélegzetem.
Hasonlóan felkavaró volt előbb Járó Zsuzsa, majd Kovács Patrícia monológja. Kovács Patrícia befutott politikus feleségeként éli az egyik életét, és ebben a szellemben beszél a szavazópolgárokhoz, áthallással az életről. Az ebben hallott tanácsokat érdemes lenne nemcsak meghallgatunk, de meghallanunk is. A legmegindítóbb perceket azonban Ötvös András okozta, aki feltárta a pajzsmirigyrákkal folytatott közelmúltbeli küzdelmeit. Az egykor papnak készülő színész nyíltan, őszintén, minden félelem, szomorúság nélkül állt a nézők elé a történetével, miközben azt gyönyörűen összefűzte a hittel, az égi válaszba vetett reménnyel, a megtestesüléssel. Amikor őt hallgattam, képtelen voltam elképzelni, hogy mindez egy színházi előadás, egy előre megírt forgatókönyv szerint zajló történet.
Kovács Patrícia és Ötvös András monológja azonban néhány néző számára zavaró betétek lehetnek a színdarabban.
Lényegében darabon kívüli kiszólás mindkettő, üzenet a színészektől a világnak, melyben saját hitvallásukat, meglátásaikat, véleményeiket közvetítik. Ha a néző nem tud elvonatkoztatni a valóságtól, a világhoz való saját hozzáállásától, és erőltetettnek érzi, hogy a színészek a saját hitükről, nézőpontjaikról beszélnek, ha nem tud elgondolkodni minderről, akkor bizonyos jelenetek valószínűleg fel fogják bosszantani. Ám ha képes kiugrani két órára a saját bőréből és életéből, akkor beleláthat mások küzdelmeibe, és megértheti, miként fér össze a papi hivatás vagy a politika a színészettel. És, ki tudja, talán még a végén új szemléletmóddal is gazdagodik.
A Second life, avagy kétéletem tehát a benne játszó színészeké, az ő életükről szól. Önmagukat adják oda a nézőknek, félelem és szégyen nélkül tárják fel múltjuk titkos részleteit. Nézőként boldog vagyok, hogy a bizalmukba avattak, egyben szomorú a velük történt sok szerencsétlen, esetenként tragikus esemény miatt, ugyanakkor örülök, hogy a sors végül mégis elvezette Járó Zsuzsát, Kovács Patríciát, Ötvös Andrást, Schruff Milánt és Mészáros Mátét a színészethez, a színpadhoz és ezzel együtt ehhez az előadáshoz. A darab szerint ugyanis elég lett volna csupán egy-két helyzetben másként dönteni, és ezeket a színészeket talán sohasem ismerem meg. És azt hiszem, számomra ez a darab konklúziója is: nincsenek hibás döntések, hiszen ott kell lennünk, ahol éppen vagyunk. De a kérdés azért megmarad: vajon hány ilyen pillanaton múlik egy ember élete?
Az öt színészben nem csupán a hivatásuk közös, ugyanis a Színház- ás Filmművészeti Egyetemen mindannyian Máté Gábor osztályába jártak: az első évfolyamba járt Járó Zsuzsa, Kovács Patrícia és Mészáros Máté, illetve a színdarabot rendező Dömötör András, a következőbe Schruff Milán és Ötvös András. A 2003-ban végzett első, legendás Máté-osztály 2007 óta minden nyáron összejön egy két hétig tartó műhelymunkára, és az Alkal/Máté Színésztrupp keretében egyikük életéből produkciót készítenek. A sorozat producere Orlai Tibor, így a Second life, avagy kétéletem című színdarabnak is.
Révy Orsolya
Fotók: Pénzes Kristóf/Hatszín Teátrum Facebook-oldala
