Az utolsó léghajlító igazán remekül kezdődik, már ha remeknek tartjuk, hogy mindent elmond a hátralévő (legalább csak) másfél óráról: Katara (Nicola Peltz), az utolsó vízhajlító épp kiemel egy cseppfolyós CGI-animációt a fagyos óceánból. A nagy vízgömbből egyre csak ömlik a víz, de mérete mégsem csökken (nincs is jobb a már csak ostoba hibái miatt is valószerűtlen speciális effekteknél), közben meg a néző rekordsebességgel a fizikai fájdalom határára sodródik az arcátlanul rossz szinkronhangok miatt, na meg amiatt, amit szinkronizálnak: a legkevésbé sem életszerű, modoros és szemérmetlenül suta mondatok miatt. De azt elmondhatjuk, hogy M. Night Shyamalan (meg a szinkron-gárda: arról legalább nem ő tehet) igen következetes: mindazt, amit magára vállalt ezzel a pár perccel, rendíthetetlenül végigviszi az utolsó képkockáig és az utolsó centiméterig a nézhetőség határától.
A fantasy története alapvetően nem rossz, de végtelenül sablonos ? bántóan hiányzik belőle bármiféle eredetiség, kiszámíthatatlanság, vagy a tehetség bármiféle más apró jele. Eszerint a világon négy törzs él, a tűz, a víz, a levegő és a föld népe, melynek tagjai közt akad pár olyan, aki képes uralni a nevezett elemeket: tűz-, víz-, satöbbi-hajlítók. (Ezt persze mindenki tudja, aki ismeri a film alapjául szolgáló rajzfilmsorozatot.) Mára persze alig-alig maradtak ilyen köztiszteletnek örvendő egyedek, pláne a léghajlítók közül, hiszen azt a törzset cakkumpakk kiirtotta a tűz népe ? mert a tűz népe egytől-egyig goromba fráterekből áll, szemben a másik három nép ma született bárányaival. A mégoly kellemetlen incidens oka az volt, hogy megjósolták: ebben a törzsben fog újjászületni az Avatár, aki mind a négy elemet uralni tudja, emiatt pedig kapcsolatban áll a szellemekkel (akik rendkívül transzcendensek, ellenben egy teleshopból vásárolt zöldségszeletelő-késsel likvidálhatóak) ? vagy ahogy a film egyik megindító bölcsességgel felruházott szereplője elmondja: ő tud hatni a szívekre, márpedig minden háború a szívekben dől el. Ámen.
Az Avatár azonban szerencsére a népirtás előtt pont megszökött, nyilván James Cameron ajánlott fel neki egy nagyobb summát, ha átugrik hozzá, és épp a film kezdetén bukkan fel Kataráéknál, hogy ezzel katalizátora legyen a tűz népe vs. mindenki más néven a fantasy-történelemkönyvekbe bekerülő háborúnak. Ennek legfőbb eleme a különféle hajlítások (nem, a látszat ellenére nem énekóráról szól a film) ábrázolása: ha ugyanis az illető hajlító eljár egy Frenák Pál-féle kortárstánc-koreográfiát, majd pedig igen lendületesen a levegőbe rúg (utóbbit általában a francia futballválogatott tanítja be a delikvenseknek), akkor megindul a föld, víz, levegő, vagy pláne a tűz. Az Avatár szökésben, a tűz népe üldözőben, a technikai stáb elemében.
Még el is nézegetnénk ezt az animált kő-papír-ollót, ha nem zavarnák meg sajnálatos módon a CGI-kavalkádot folyvást az élő szereplők, akik mindvégig úgy beszélnek egymáshoz, mintha a másik fél fogyatékos volna ? ez persze nem is csoda, hiszen azok tényleg pont úgy játszanak. Kivéve az Avatárt (Noah Ringer), neki nagyobb gondja van ennél: az arckifejezése alapján ugyanis úgy tűnik, rettentő mód aggódik azon, hogy a sok hadonászástól megrándul a karja. A film nagy dobása lehetett volna a Gettómilliomos eladdig ismeretlen főszereplője, Dev Patel (itt a gonosz tűz-király hasonlóan gonosz, mégis száműzött fiát játssza), azonban legnagyobb bánatunkra meg kell állapítanunk, hogy a nagyon erős versenyben is ő a legtehetségtelenebb minden induló közül ? állandó grimaszai még egy képregényben is túlzásnak tűnnének.
S bár már eddig is szóba került nem egy kellemetlen tényező, a film legrosszabb része mégis a vége: ott derül ki ugyanis, hogy a történetnek még legfeljebb csak a felénél járunk, és bármelyik pillanatban jöhet a folytatás. Tudatos mozilátogatással ? azaz Az utolsó léghajlító messzire elkerülésével ? talán még megóvhatjuk a világot a második rész elkészültétől.
