Ma különösen aktuális egy, a háború embertelen nyomorúságát taglaló dráma, ám Szabó K. István rendezőt nyilvánvalóan nem csak ezért foglalkoztatta A trójai nők. Négy évvel ezelőtt már színpadra állította Euripidész drámájának Jean-Paul Sartre által elkészített, velős, valamelyest időtlenné tágított változatát a Maladype szűkös lakásszínházi miliőjében. Akkor a háború Európa ezen részén nem tűnt annyira húsba vágó kérdésnek, bár bizonyára sokaknak voltak emlékeik például a délszláv háborúról.
Az az előadás a kilátástalanság esszenciális megjelenítését hordozta magában, a négy nő – és velük az egész közösség – tragédiáját, ám a rendezőt már akkor is az örök kísértés és a háború leigázta emberiség általános érzései foglalkoztatták. A Debreceni Csokonai Fórum nagyobb tere komolyabb látványt és nagyszabású hangvételt követel. Antal Csaba díszletének központi eleme egy fémkonténer, amelynek egyik fele a kietlen reménytelenség, a porig rombolt város egyik kifejezéstelen darabja, másfelől viszont Heléna szinte tinédzser lányok szobáit idéző, villódzó neonfeliratokkal, felfújható rózsaszín lóval, plüssmackóval, illetve a női vonzerő és frivolság jelképeivel tarkított birodalma. A város romokban, a templomok és a hit egyaránt porig égett, Trója az istenek játékszerévé vált, az egykor dicső városból a világégés után mindössze egy kis halom hamu maradt. És az összetört, leigázott asszonyok.
A trójai nők cselekményhiányos, statikus dráma, a kezdetén már minden sorsdöntő fordulat lezajlott, az amerikai filmeknél itt következik a The end felirat. Euripidészt a nők sorsa érdekelte, a háború passzív elszenvedőinek fájdalma, a vesztes nézőpontja. Jean-Paul Sartre (Illyés Gyula szerzőtárssá emelt fordításában) ennek örök igazságát sűrítette az eredetinél lényegesen rövidebb, lényegibb drámává, amely nem is valós színpadi helyzetek, inkább kesergő monológok sora; az emberi kiszolgáltatottság lenyomata. A város veszve, a férfiak – férjek, apák, szeretők – halottak, a nők pedig várják sorsuk beteljesülését, hogy a görög sereg szolgasorba, kényszerű házasságba taszítva, idegen földre vigye őket. Ez jelenti a rendező nehézségét is, amelyet Szabó K. István itt jó érzékkel és kiváló színészekkel a javára fordított. Mert a debreceni előadás ereje a mélyen őszinte, pontos, sallangmentes színészi alakítások sora.
A dráma itt vetítéssel indul: a vasfüggönyön látható fekete-fehér képkockákon bőröndökkel, hátizsákokkal bandukolnak családok, fiatalok, idősek. A zsákokban egy hirtelenjében összekapkodott élet, és mégis mindenben – köztük a hátizsákon himbálódzó plüssfigurában – ott a roppant hétköznapiság. Bár a kontextusból nyilvánvaló, menekülőkről van szó, akik kénytelenek elhagyni otthonaikat. Talán túl didaktikusak is az időnként visszatérő képsorok, hiszen a rendező bízhatott volna abban, hogy az orosz–ukrán háború elmúlt két éve és a lassan csaknem fél éve Izraelben kiélesedett háborús helyzet sokunkban ösztönösen is felidéz hasonló képeket. Hamarosan azonban megbarátkozom az elképzeléssel, mert magam is a fáradtan gyaloglók arcát figyelem, és újra nem tudom elhessegetni a gondolatot, hogy vajon mi mit pakolnánk egy szűkös bőröndbe a most még olyan kényelmes mindennapjainkból.
Az előadás elején megjelenő, bosszút esküvő istenek itt arctalan kőszobrok, akiknek az emberek csupán játékaik elengedhetetlen kellékei. Hihetnénk, hogy igazságot szolgáltatnak a leigázottaknak, ám a bosszú nem hozza vissza régi életüket, reményeiket, csupán szörnyűségekkel sújtja a győztes felet is. A trójai királynét, Hekabét játszó Ráckevei Anna végig a színpad jobb oldalán foglal helyet, teste összetört, ereje alig, szavaiból sugárzik a kiábrándultság, a gyűlölet és a fájdalom, ám még ebben a megsemmisültségben is minden megszólalásának súlya van. Kik szennyes háborút viselnek, haláluk még az életüknél is ostobább – mondja, ám hiába maradtak meg csupán néhányan egymásnak, korábbi nézeteltéréseik nem csillapodnak, sőt, egymással is kíméletlenek. C’est la guerre, ilyen a háború.
Kasszandra Hajdu Imelda alakításában szinte lázas őrületébe menekül, a görög sereg pusztulásának látomása élteti. Egy torzóban maradt női sors, amely a házasságot is legfeljebb a kényszerű esküvésben tapasztalhatná meg, és anyjába is a jövendőből kiolvasott bosszú képével igyekszik lelket önteni. Andromachét azonban egészen más fából faragták. A trójai királyfi gyermekével a karjában vár ítéletére, ám mintha a pragmatikus nőben egészen a követ érkezéséig fel sem merült volna a gondolat, hogy a trón örökösét, egyelőre csecsemő fiát a görög vezérek nem hagyhatják életben. Megrázó, ahogyan Fátyol Kamilla a gyermeket jelképező rongyot dédelgeti, fájdalmában csapongva hol közös szép emlékeiket idézi, hol azt mondja: ha tudja, hogy fia ilyen sorsra jut, inkább ő maga vet véget már születésekor az életének.
Tokai Andrea követe is csak az események rabja. Rémülten kiált a gyermekét szorosan ölelő nőre, hogy nehogy megfojtsa, miközben éppen a kivégzésére igyekszik elvinni a fiút. Tétovasága olykor hatalmi arroganciába vált, miközben emberi arcát is sikerül megmutatnia, ahogyan a finoman karjába hajtogatott „rongyhoz” gügyög. A karvezető – Benedek Tímea szenvtelenséget sugalló alakításában – egy katonai adminisztrátor, aki írógépén pötyögve igyekszik számba venni a háború lajstromát. Kiss Beatrix jelmezei kortalanok, helyenként kissé eklektikusak: a gyolcs alól előbukkanó flitter és a narancssárga mentőmellény vagy bőr pilótasapka mind-mind különböző korszakot idéz, összességében mégis jól körülhatárolt figurákat fest. Ovidiu Iloc zenéje hatásos színpadi atmoszférát teremt, és ugyancsak a modern megszólalást erősíti.
Az előadás utolsó felében végül megjelenik a világ legszebb nője, Helené – trójai olvasatban a „spártai ringyó” –, aki Szabó K. István elgondolásában egy Marilyn Monroe típusú végzet asszonya. Erénye női bűverejének körmönfontságában rejlik. Olyan lenyűgözően egyszerű – szinte ostoba – nyíltsággal igyekszik korábbi férje, Meneláosz előtt szőnyeg alá söpörni a bukott trójai királyfival való szerelmét (?), mintha nem egy birodalmat döntött volna romba. Az uppsz, épp csak egyedül voltam, ő meg rámenős volt, sőt elrabolt, meg az istenek akarata ellen semmit sem tehetünk típusú érvelését a kényesebb részeknél vetkőzéssel igyekszik nyomatékosítani. Szép Evelin tökéletes összhangját teremti meg az elragadó és közben szinte együgyű asszonynak, aki – amint fordul a széljárás – lekapcsolja a szobája falát ékesítő I love Paris feliratot, és szerelmet vall „sosem feledett” férjének.
A trójai háború kiváltó okát ismerve egészen cinikus az előadás végén az istenek szájából elhangzó mondat: Háborúzzatok csak, hülye halandók (…), beledöglötök mind! Mintha sorsuk nem is az istenek kezében volna.
Fotók: Éder Vera / Csokonai Nemzeti Színház
